Tétlenül nézi az EU egyes tagállamok társadalmi szerződésszegését

2020. január 27. 15:42

Dobozi Gergely
Több uniós tagállamban is korlátozzák a választójog gyakorolhatóságát azon állampolgárok tekintetében, akik születési országuktól huzamosabb ideig távol maradnak. Mindez mind a demokratikus jogállamisággal, mind pedig az amúgy fennen hirdetett uniós értékekkel szembemegy.

A jogászokkal kapcsolatos legtöbb negatív sztereotípia a szerződések hírhedt apró betűs rendelkezései miatt terjedt el a társadalomban: a fogyasztó (az „ügyfél”) az agyához intézett túlterheléses támadás áldozatául esve hoz az életét gyökeresen megváltoztató döntést. „Ő írta alá, senki sem tartott a fegyvert a fejéhez a szerződés alkalmával” – vonja meg a vállát a cinikus jogász, aki korábban a kölcsönös előnyök ígéretével kecsegtetett.

Mi a helyzet azonban akkor, ha a szerződés megkötése alkalmával nem vagyunk abban a helyzetben, hogy jogaink és kötelezettségeink tekintetében – elháríthatatlan ok miatt - jól megfontolt döntést hozzunk? 

Jobb helyeken az ember, születéssel „beszerződik” az államba. Az emberi méltóságon alapuló társadalmi szerződés-elméletek az állam és az állampolgár közötti megbonthatatlan kötelékről szólnak, ráadásul olyan logika szerint, amely épp az állam és az egyén közötti információs aszimmetriát hidalja át oly módon, hogy bizonyos kedvezményeket tesz egyén irányába. Ennek garanciáit nevezzük alapvető jogoknak, amelyek között is előkelő helyet foglal el a választójog (ez egyrészt a választás, másrészt pedig a választhatóság jogát garantálja minden ember számára, alanyi jogon).

Voltaképpen ezt a logikát metszi keresztbe az a gyakorlat, amit több Európai Uniós tagállam, köztük Németország és Görögország is alkalmaz:

a választójog – jogrendszerenként eltérő időszakot követően – korlátok közé szorul, vagy egyszerűen elenyészik annak az állampolgárnak a tekintetében, aki huzamosabb ideig távol tartózkodik a hazájától.

A klasszikus államelméleti paradigmák szerint nehezen indokolható jogpolitikai érv emögött az, hogy a származási országtól huzamosabb ideig távol maradó állampolgárt már nem érintik hazájának belügyei. 

Egy friss törvénymódosítás alapján

Görögországban például csak az a szavazópolgár tarthatja meg a szavazati jogát, aki legfeljebb 35 évet tartózkodik külföldön

(akár egy másik uniós tagállamban), úgy, hogy ez alatt az időszak alatt legalább két évet egyhuzamban Görögországban kell tartózkodnia. Egyszerűbben fogalmazva: az állam elengedi a kezét annak, aki nem él otthon.
Pandora szelencéjét az Európai Unió nyitotta ki. Azzal, hogy a munka szabad áramlása minden „EU-állampolgár” számára alanyi jogon jár, az állampolgár úgy mozoghat és telepedhet le egy másik tagállamban, mintha egyszerűen csak felülne a vonatra és leszállna két megállóval később. Mindez természetesen nem róható fel senkinek, a szabad mozgás jogára az EU-n belül – fontos vívmányként tekinthetünk. 

A probléma ott kezdődik, hogy az időben lekorlátozott szavazati jog az állampolgár számára olyan, mintha a kalandvágyó fesztiválozó azt hinné, hogy bungee jumpingra fizet be, mégis kötél nélkül löknék ki a 60 méter magasságban himbálózó kosárból. Aki ezt túléli, joggal mondhatja, hogy nem erre szerződött.

Az előbbi hasonlatnál maradva érdemes megjegyezni, hogy az ugró csak azért nem zuhan a szilárd talajra, mert a földet éréskor egy rosszul felfújt matrac várja. Ezt nevezzük uniós választójognak. Az Európai Unió Működéséről szóló szerződés 22. cikk (2) bekezdése szerint „minden uniós polgár, akinek a lakóhelye olyan tagállamban van, amelynek nem állampolgára, a lakóhelye szerinti tagállamban az európai parlamenti választásokon választójoggal rendelkezik és választható ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai”.

Csakhogy ezzel a rendelkezéssel az uniós polgárnak a választás jogának csak az illúziója marad meg, semmi több;

az Európai Unió intézményrendszere ugyanis nem áll készen arra, hogy megnyugtató módon csatornázza be a polgári véleményeket a döntéshozatalba. 

Ennek egyrészt intézményi hiányosságai vannak (az Európai Parlament, bármennyire is parlamentnek hívja magát, nem érdemi döntéshozó), másrészt pedig szuverenitási hiányosságai. Intézményi hiányosságnak – sőt anomáliának – tekinthető különösen az, hogy a Parlament esetében karakteresen azonosítható egyfajta „forgóajtó-effektus” a parlamenti képviselők és a különféle lobbiszervezetek személyzete között. Így igazán hatékonyan a polgári akarat helyett a profitorientált gazdasági szervezetek, NGO-k és egyéb entitások érdekei artikulálódnak. Másfelől pedig, mivel maga az Európai Unió is szuverenitási hiányosságokban szenved, a választópolgári akarat sosem lesz képes teljes terjedelmében megvalósulni úgy, ahogy az egy modern jogállamban megvalósulhatna.

A problémát nem is az EU-n, hanem leginkább az érintett tagállamokon lehet számon kérni. Az Európai Unióban jelenleg jelentős befolyással rendelkező érdekszféra egy olyan unióban érdekelt, amely a közösség javára és a szuverén tagállamok rovására nyer pozíciókat, hogy végül maga is szuverénként létezzen tovább. Ezt nevezhetjük föderalizmusnak.

Csakhogy a demokratikus tagállamok felelősséggel és kötelezettségekkel tartoznak állampolgáraik irányába, így jogilag és erkölcsileg is megengedhetetlen az, hogy egy állam elengedje saját állampolgárának kezét, s az illető többet ne foglalhasson állást származási országának belügyeiben. 

Ebből a szempontból az Európai Unió felelőssége is tetten érhető.

Egy olyan ernyőszervezetként működő közösség, amely az alapvető jogok messzemenő védelmét hirdeti, ilyen súlyos alkotmányossági deficitet egyszerűen nem tolerálhat.

Ha más esetekben – köztük Magyarország esetében – az unió az alapjogok és a jogállamiság felszentelt őreként tetszeleg, akkor ebben a tárgykörben joggal támadhat hiányérzet minden egészséges jog- és erkölcsi érzékkel rendelkező emberben. 

Sem a társadalmi szerződések értékeit maradéktalanul implementáló, független, demokratikus jogállamok, sem pedig az igen jól kiépült jogvédő apparátussal rendelkező Európai Unió nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy tétlenül nézze, amint a szabad mozgás uniós jogával élő állampolgárok arra kényszerülnek, hogy elbizonytalanodva töprengjenek a reptereken az „EU citizens” tábla előtt.

Föderalizmus ide vagy oda, még mindig ott tartunk, hogy az egyén érdekeit csak a szuverén nemzetállamok képesek maximálisan képviselni. A konzervatív Theresa May helyesen fogalmazott, amikor azt mondta, hogy „ha valaki azt hiszi, hogy világpolgár, valójában Seholország polgára”.
 

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés