Cikkajánló: a jelenkort önmagában vizsgálni az igazi feladvány

2020. szeptember 2. 18:05
Azt, hogy a történelem korántsem ért véget, sorra igazolják a kortárs történészek, akik közül azonban azonban sokan hibás módszertant követve próbálnak párhuzamot vonni múlt- és jelenbeli eseményekkel.

Hosszú időn keresztül úgy tartották, hogy Francis Fukuyama állítása, miszerint a történelem véget ért, megalapozott: minden jel arra utalt, hogy a nyugati országok működési anomáliái bürokratikus eszközökkel könnyedén orvosolhatók, és hogy a liberális nemzetközi közösség – élén az Amerikai Egyesült Államokkal – felelős őrzője a kialakult status quo-nak. 

Csakhogy, ahogy arra Daniel Steinmetz-Jenkins, a Dartmouth College történésze is rámutat, az utóbbi évek történései, például Donald Trump megválasztása, a Brexit-népszavazás eredménye, vagy az USA és Kína közötti gazdasági hidegháború tanulságai másra engednek következtetni. 

Nevezetesen arra, hogy a napjaink eseményei bizonyítják, hogy Fukuyama tétele a történelemnek pusztán egyetlen epizódjára érvényes, nem pedig kategorikus állítás a globális folyamatok egészére vonatkozóan. További ellenérv Fukuyama állítására, hogy a koronavírus által eszkalált társadalmi folyamatok (lásd például a kapitalizmus-ellenesség vagy az antirasszizmus) újabb témákkal bonyolítják a meglévő tendenciák alakulását – mutat rá a szerző.

Szintén a történelem továbbfejlődésének bizonyítékai közé sorolja a szerző, hogy egyre több szociológus és társadalomelméleti szakember – például a holokauszt-kutató Timothy Snyder, Anne Applebaum újságíró, vagy Jason Stanley, a Yale filozófusa – igyekszik 20. század eleji motívumokkal magyarázni és továbbgondolni a kortárs politikai folyamatokat, például az 1930-as évek fasizmusa a mai jobboldali politika között párhuzam felállítása révén. 

Ezzel kapcsolatban a szerző szükségesnek tartja rögzíteni, hogy ezen elméletek kritikusai joggal érvelhetnek amellett, hogy a történelem ilyen olvasata inkább politikai, mintsem tudományos indíttatású, s nélkülözi a politikai folyamatok komplex és objektív értékelését. 

Ennek oka vélhetően a kortárs nyugati történelemtudományt átható prezentizmus, amellyel kapcsolatban az egyik legfőbb kritika abban áll, hogy a módszer hibásan vetíti a jelen problémáit és értékeit a múlt eseményire, ez pedig számos esetben történelmi tények félreértelmezett feldolgozásához vezet. 

Steinmetz-Jenkins a prezentizmus bizonyos hátulütőit és erényeit összevetve arra a következtetésre jut, hogy a jelen történészei számára az egyik legfontosabb feladvány, hogy hogyan képesek úgy távolságot tartani a prezentizmustól, hogy közben – a tudományosságot megőrizve – nem mulasztják el egymással összevetni az egyes történelmi kontextusokat. A prezentizmus ugyanis nem teljes mértékben elvetendő: érdemes értően tanulmányozni, és kiválogatni annak a történelemkutatás szempontjából jótékony velejáróit.

Ez utóbbi ugyanis elvileg – mutat rá a szerző – a történészek egyik legfőbb erénye: a képesség arra vonatkozóan, hogy történelmi kontextusokat egymástól elszakítva is önmagukban legyenek képesek elemezni. 

A szerző egyébként lát elmozdulást pozitív irányba: úgy véli, hogy Nyugat-szerte nagy szükség van az olyan friss tantárgyakra az egyetemeken, mint amilyen a University of Chicagón is oktatott „A jelen történelme” című tantárgy. 

Az ilyen és ehhez hasonló tantárgyak célja, hogy a történelemoktatás és a történelemértelmezést segítő szemléletmódot szisztematizálva szakszerű és valós elemzéseken alapuló értelmezését adják a jelenkor eseményeinek. 

Dobozi Gergely

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés