A migrációpárti politika erősítheti a rasszizmust

2020. október 27. 15:33
Leegyszerűsítő üzeneteikkel és kampányaikkal az antirasszista mozgalmak legfeljebb is csak egy tünetre hívják fel a figyelmet anélkül, hogy észszerű és gyakorlatilag is megvalósítható megoldást kínálnának az alapproblémára. Jeff Rubin véleménycikkének összefoglalója.

Gondolatébresztő, olykor provokatív állításokat is megfogalmazó cikkel állt elő a Black Lives Matter-mozgalom kapcsán Jeff Rubin, a Quillette szerzője. A Quillette-en közölt esszéjében a rendszerszintű rasszizmust megalapozó gazdasági tényezők jelentőségét járja körül, azzal a fő üzenettel, hogy a rasszizmus nem maga az ok – sokkal inkább eredmény.

Ennek megfelelően pedig kétségkívül igaz a mozgalom felhívása: a feketebőrűek élete igenis számít. Rubin ugyanakkor más logika mentén jut ugyanerre a következtetésre.

Sarkos történelmi példaként a szerző a náci Németország antiszemitizmusát hozza fel: rögzítve, hogy ugyan a német társadalomban szerte gyűrűző zsidógyűlölet „gonosz és gyilkos hazugságokon” alapult, Rubin arra hívja fel a figyelmet, hogy mindez az I. világháborút követő gazdasági-társadalmi kontextusban gyökerezett.

Előre tekerve az idő kerekét, Rubin az Egyesült Államok-szerte

újfent „divatossá” váló rasszizmus-narratívát vizsgálja, amely napjainkban is egyértelműen a középkorú – tehát munkaképes – fehérbőrű férfi démonizálása körül íródik. 

Rubin szerint ugyanakkor károsan leegyszerűsítő gondolkodásmódra vall a gazdasági rendszerekbe épült egyensúlytalanságot pusztán faji alapon magyarázni.

Jóllehet könnyű és kényelmes – érvel Rubin: ma az Egyesült Államok gazdasági karakterét ma olyan szereplők formálják, mint a Jeff Bezos által vezetett Amazon, Mark Zuckerberg Facebookja, vagy Elon Musk innovációs birodalma. 

Ráadásul

mindehhez olyan tőkeerő társul, amelynek eredményeképpen a társadalmon belüli vagyonelosztás a Római Birodalom óta nem látott társadalmi egyenlőtlenséghez vezetett.

Megjegyzésképpen: a világon élő mintegy 2.000 plutokrata kezében nagyobb vagyontömeg összpontosul, mint amely felett a Föld – népességének több mint 60 százalékát alkotó – négymilliárd legszegényebb embere diszponál. Ami pedig a narratívát illeti, a jelenség mintegy zárókövének tekinthető mozzanat egyértelműen az említett cégvezetők bőrszíne – ami ugye fehér. 

Rubin úgy látja, hogy ezzel párhuzamosan az amerikai társadalom hiányélményről hiányélményre él:

egy átlagos amerikai munkaképes felnőtt fajtól, nemtől vagy származástól függetlenül csaknem 50 éve nem tapasztalhat érdemleges reálbér-növekedést, ez pedig az egykor erős amerikai középosztály folyamatos lemorzsolódását eredményezi. 

Tekintettel pedig arra, hogy

a gazdasági piramis tetejét az aránytalanul vagyonosodó plutokrata réteg vette birtokba, a fennmaradó gazdasági javakért folyó verseny az egyre kétségbeesettebb társadalmi rétegek között élesedik.

Itt válik jelentőssé, hogy a verseny kik között dől el. A plutokrácia ugyanis – mutat rá a szerző – hagyományosan migrációpárti, ugyanis magas profit alacsony bérezésen keresztül biztosítható. A legalacsonyabb bérigényű munkaerő pedig nyilvánvalóan a bevándorlók soraiból kerül ki. 

Állításai alátámasztására Rubin történelmi és az aktualitásokat tükröző példákat is hoz. A 20. századi „Nagy Migráció” éveit felidézve rögzíti, hogy ekkortájt

több mint 3 millió migráns érkezett Európából amerikai földre, amely jelenséget az értékes munkaerőre tekintettel azóta is az „aranyfolyamként” emlegetnek.

A folyamat az amerikai dolgozók körében bérstagnálást eredményezett: a szerző példaként az Európából Amerikába érkező alacsony bérigényű szabókat és varrónőket említi, akik jelenlétükkel kiszorították az őshonos munkaerőt az iparágból – ennek pedig végső soron csak a fogyasztók és a gyártók látták előnyét. 

Ma ennél még drasztikusabb a helyzet. Rubin a Gallup 2018-as becslésére hivatkozva állítja, hogy

a világon jelenleg mintegy 750 millió, származási országában alacsony bérezésű munkaképes ember szeretne más országba költözni. 

Ezt Rubin jelzésértékűen kívánja rögzíteni annak kapcsán, hogy ahogy az a fentiekben is olvasható, a bevándorláspárti politika az őshonos lakosság elszegényedésének a kockázatát hordozza. Rubin ezzel magyarázza azt, hogy az őshonos dolgozók fogékonyabbak a migrációt övező politikai kommunikációra, s ezt nem ritkán kíséri a részükről rasszista attitűd.

Ennek kapcsán Rubin megjegyzi, hogy

nemcsak a populista retorikát előszeretettel alkalmazó Donald Trump, de a demokraták által pajzsra emelt Bernie Sanders is következetes migrációellenes kommunikációt folytatott

(jóllehet utóbbi politikus esetében megjegyzi, hogy Sandersnek némileg puhítania kellett a retorikáján, hogy elfogadtassa magát a progresszív-liberális közösséggel).

Rubin tovább kívánja árnyalni a képet azzal, hogy rámutat, hogy a migráció által generált negatív bérverseny vesztesei között a feketebőrű dolgozók létszáma jelentős. Sőt, egy 2003-as Cornell University által publikált tanulmány azt mutatta ki, hogy

a képzetlen feketebőrű amerikaiak sínylik meg leginkább a migrációpárti politikát

– magyarán a feketék a migráció kárvallottjainak tekinthetők, éppúgy, mint az amerikai társadalomban jellemzően „fehérbőrű őshonos rasszistákként” lefestett egyéb dolgozók.

Ráadásul, a rasszizmus-szerű reakciókat nemcsak a bőrszín alapozhat meg, ezt pedig Rubin egy tipikusan európai példán keresztül szemlélteti.

A 2004-es uniós csatlakozást követően ugyanis lengyelek milliói vándoroltak Nyugat-Európa – főleg az Egyesült Királyság – irányába. Mindez a nyugati célországokban a „lengyelezés” jelenségét hozta magával, ami ugyan az amerikai társadalomban tapasztalható fekete-fehér szembenállásnál kétségkívül enyhébb viszonyrendszert takar, mégis a rasszizmus körébe sorolható.

A fentiekkel Rubin üzenete tehát az, hogy sem maga a Black Lives Matter mozgalom, sem pedig mindazok a sok esetben vandalizmusba hajló magatartásformák, amelyeket a szimpatizánsok tanúsítanak nem jelent megoldást arra a problémakörre, amelyet a szervezők rendszerszintű rasszizmusnak neveznek. 

A profitmaximalizálásnak ugyanis nincs bőrszíne, márpedig az alacsony bérigényű, gazdaságilag kiszolgáltatott népcsoportok dolgozóinak becsatornázása a hazai munkaerőpiacra javarészt gazdasági érdekeket szolgál. 

Éppen ezért Rubin valamiféle vagyonújraelosztást tartana ideálisnak, amelynek eredményeképpen az amerikai munkaerő bőrszínre tekintet nélkül méltó bérezéshez jutna – ez pedig a szerző szerint hathatós megoldást kínálna arra, amelyet a BLM-mozgalom rendszerszintű rasszizmusnak tart.

Dobozi Gergely

Fotó: Bevándorlók az egyesült államokbeli Ellis Islanden, 1900 körül. The Granger Collection. NTB.

Összesen 17 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés