Konferenciabeszámoló: A szekularizmus körüli vita ma is aktuális

2020. november 24. 11:04
Az isteni és a világi dimenzió közötti feszültség vizsgálata lényegében együtt fejlődik a nyugati politikai gondolkodással. Ennek megfelelően még 2020-ban sem idejétmúlt felvetés a szekularizmus létjogosultságát, tendenciáit vitatni – ez következik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen rendezett online workshop alkalmával elhangzottakból.

Ahogy arról már korábban is írtunk, noha a szekularizmus évszázadokon keresztül határozta meg a nyugati politikai gondolkodás alapjait, a koncepciót manapság újfent kihívások érik. Ennek megfelelően 2020. november 20-án a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Politika- és Államtudomány Kutatóintézete nagyon is aktuális problémakör tárgyalására vállalkozott, amikor megrendezte Christianity, politics, and secular religions (Kereszténység, politika és szekularizmus) című online workshopját. Cikkünkben az eseményen elhangzottakat foglaltuk össze.

Hans-Otto Seitschek párhuzamot von a politikai és a hagyományos vallások módszertana között

Az esemény első előadásában Hans-Otto Seitschek, a müncheni Lajos-Miksa Egyetem professzora Totalitarianisms as political religions in the 20th century: historical and philosophical reflections (A totalitarianizmus, mint politikai vallás a 20. században; történeti és filozófiai bírálat) című előadásában kifejtette,

a szekularizáció ellenére bizonyos vallásos elemek fontos szerepet játszottak a modern totalitárius rendszerekben,

például a kommunizmusban vagy a nemzeti szocializmusban. Állításait olyan teológusok, filozófusok, társadalomtudósok munkásságán keresztül támasztja alá, mint Tommaso Campanella, Daniel Clasen, Eric Voegelin, Raymond Aron és Jacob Leib Talmon.

Seitschek felhívta a figyelmet, a politikai és a vallás kapcsolatának vizsgálata évszázados hagyomány a nyugati kultúrkörben. Ékes példája ennek Tommaso Campanella, olasz származású domonkosrendi filozófus teológus.

Campanella ugyanis már 1638-ban a „politikai vallás” fogalmáról, e körben pedig különösképp a retorika meggyőző erejéről írt

(mindemellett a filozófus Napállam című utópiája mellett sem lehet elmenni szó nélkül). 

A müncheni professzor Daniel Clasen német származású filozófust is a politikai vallással kiemelten foglalkozók között említi.

Clasen Machiavellista módon viszonyult a valláshoz,

megítélése szerint ugyanis a legfőbb hatalomnak azt a vallást kell támogatnia, amely szem előtt tartja az állam érdekeit – e körben pedig a hittérítést kifejezetten indokoltnak tartja, akár erőszak útján is. 

Ugyancsak a kérdés szaktekintélyének számító

Eric Voegelin amerikai-német jogász, politológus és filozófus elméletét Seitschek négy pontban foglalja össze:

Voegelin olvasatában egyrészt a politikai szféra pedig nem szigorúan világi, másrészt a politikai és jogi rendet Nyugaton mindig a keresztény rendről mintázzák, harmadrészt minden politikai közösség jellemezhető valamilyen vallási dinamikával és szimbolizmussal. Negyedrészt pedig, tekintettel arra, hogy minden emberi lény alapvetően vallásos és spirituális, a politikai közösségeknek törekedniük kell arra, hogy figyelembe vegyék és védjék ezeket az emberi tulajdonságokat.

Seitschek szólt Raymond Aron francia szociológus és filozófus munkásságáról is, aki a totalitárius tömegmozgalmak karakterjegyeit a vallások ismérvei mentén vizsgálta.

Aron a politikai vallásokat – Voegelinhez hasonlóan – négy jellegzetesség mentén azonosítja: szerinte azokat egy ideológia doktrínája határozza meg; módszertanát tekintve ellenségképet kreál, hagyományos gyökereiktől az embereket elszakítja és új közösségi kötőszöveteket alkot – például az állam vagy a nemzet tudatba emelésén keresztül; s jellemzően úgy mutatja be az egész történelmet, hogy az a politikai vallás előnyére váljék.

Előadása végén Seitschek

röviden kitért Jacob Leib Talmon izraeli történészre is, aki foglalkozott a politikai messianizmus fogalmával.

Ez a koncepció, amelynek első modern megjelenése a jakobinus rezsimhez köthető – arra törekszik, hogy egy politikai program keretében egy utópikus állapot elérését célozza meg.

William T. Cavanaugh: a gazdasági globalizáció jelentéktelenné tette a társadalmi szerződést

William T. Cavanaugh The splendid idolatry of nationalism (A nacionalizmus tündöklő imádata [áthallás az amerikai izolacionalizmus splendid isolation mottójára – a szerk]) című előadását saját készülő könyve ihlette, amelynek fő kérdése, hogy vajon egy olyan szekuláris világban élünk-e, amelyből száműzték az isteneket, vagy egy olyanban, amely felett új istenek uralkodnak?    

A felvetés Cavanaugh szerint egyúttal dilemma két társadalomtudós Max Weber (1864-1920) és Émile Durkheim (1858-1917) munkássága között: Durkheim szerint ugyanis a vallás alapvető része minden társadalomnak, Weber szerint ugyanakkor száműzték az isteneket. Cavanaugh szerint ez az éles elhatárolás téves, ennek megfelelően pedig könyvében amellett érvel, hogy Weber és Durkheim sok dologban egyetértenek.

Durkheim szerint például a társadalmi integrációt a kulturális egységbe kovácsolódás hozza létre. A közös normák és értékek pedig a társadalom „szent központjaként” szolgálnak. Ha pedig a kapitalizmus ilyen, egységbe kovácsoló tényezőnek tartjuk, akkor el is jutunk Weber érvrendszeréhez. A német gondolkodó szerint ugyanis a kapitalizmusba született embert jellemzően pénzszerzés motiválja, élete célja ennek megfelelően a vásárlás.

A politikai dominancia és a kapitalizmus által uralt társadalom tehát még sincs híján a „szent központnak”,

így pedig azt lehet mondani, hogy Weber és Durkheim egyetértettek – mutat rá Cavanaugh.

A neves előadó szólt arról is, hogy a második világháború utáni Nyugaton az emberek a fasizmus és a kommunizmus visszatérésének elkerülése végett utasították el az erős hitet és általában az eszmék iránti elköteleződést. Ez azonban oda vezetett, hogy 

Isten, a nemzet és a család társadalmi szerepe is elértéktelenedett, hogy szerepüket a nyitottságtudat vegye át

- lásd például nyitott gondolkodás, nyílt határok, nyílt házasság, nyílt piacok.

Cavanaugh meglátása szerint a gazdasági globalizáció jelentéktelenné tette a társadalmi szerződést, a multikulturalizmus az emberiséget megfosztotta a közös kultúrától: nincsenek többé általános igazságok, mindennek eredményeként a nyugati világ szétesik – vázolta a borús jövőt az amerikai teológus.

Michal Gierycz: léteznek kötött és kötetlen politikai víziók

Michal Gierycz, a Cardinal Stefan Wyszyński Egyetem professzora The EPP’s role in anthropological disputes within the EU (Az Európai Néppárt antropológiai jellegű vitái az Európai Unióban) című előadásában a kötetlen és kötött politikai víziók elméletét fejtette ki. A professzor olvasatában

a kötetlen politikai vízió a társadalmi és politikai problémák megoldására fókuszál, az innovációban és a folyamatos haladásban hisz,

ellenséges a vallással szemben, illetve elfogadja az átmeneti erőszakot és terrort (francia forradalom).

A kötött politikai vízió ezzel szemben a kompromisszumra és csak a szükséges reformokra összpontosít, a rendszerszintű racionalitásban hisz, nem fogadja el politikai eszközként az erőszakot, illetve barátságos viszonyban van a vallással.

Fontos rögzíteni, hogy az előadó antropológiai kontextusban is használja a kötött és kötetlen jelzőket: a kötetlen – vagy korlátok nélküli – antropológia esetében arról beszélhetünk, hogy nem fűződik semmiféle erkölcs pusztán ahhoz a tényhez, hogy emberek vagyunk, a jó és a rossz pedig relatív, viszonylagos kategóriák. Ennek politikai következménye, hogy tulajdonképpen nincs semmiféle korlát a politikában (magyarán az akarat mindenhatósága érvényesül). Ezzel szemben a kötött vagy korlátozott antropológia esetében kettős korlát van jelen: általánosságban az emberek erkölcsi korlátjai, továbbá az emberek kapcsolata egy „magasabb rendű” létezéssel. 

Aktualitások tekintetében állást foglalva Gierycz úgy véli, hogy

az európai parlamenti szavazásokból az látszik, hogy az Európai Néppárt egy része az antropológiai kérdésekben a korlátok nélküli, kötetlen megközelítéshez közeledik,

jóllehet ez közel sem valósul meg annyira eklatáns formában, mint ahogy megvalósul például a szocialisták kötetlensége esetében.

Patrick J. Deneen: a liberalizmus első hulláma Isten eszközként való használatához vezetett, a második hullám „Istent csinált az államból”

Patrick J. Deneen, amerikai politológus szerint a liberalizmusnak sikerült szétválasztania vallást és a politikát, az egyházat és az államot. Szent Ágoston nyomán Liberal and Post-Liberal Theology: From One City to Two (Liberális és posztliberális teológia: hogyan lett „egyetlen” városból „kettő”?) című előadásában szólt arról is, hogy

az emberi történelem nagy részében – különösen Nyugaton – a politikai berendezkedéseknek mindig is volt valamiféle teológiai alapjuk.

Deneen szerint a szekularizáció folyamatának az volt a célja, hogy eltávolítsa a modern emberből a vallás iránti szükségletet. A szekularizáció támogatói eképpen azt várták a vallás és az állam szétválasztásától, hogy az emberek békésebbek, toleránsak, világiak, racionálisak lesznek, illetve képesekké válnak más nézetek tolerálására.

A liberális világrendet is a vallásra csaknem tekintet nélkül hozták létre

– mutat rá Deneen – ugyanis a liberális gondolkodók, mint eszközre tekintettek Istenre – hasznossá akarták ugyanis tenni. Hobbes gondolkodásában például a teológia és a politika, az egyház és az állam egységet alkottak. Deneen ugyanakkor kiemeli, hogy Locke híve volt az állam és az egyház szétválasztásának: írt arról, hogy a tolerancia mely esetekben tiltott, azaz hol kell meghúznia államnak a vallási és a világi uralom közötti képzeletbeli határokat – ugyanígy arról is, hol lehet kiterjeszteni azokat. 

Deneen előadásában arra következtetésre jut, hogy

a tolerancia csakis nemzetállami keretek között valósulhat meg, és csakis olyan mértékben, amennyire a nemzetállam vagy a szuverén meghatározza a vallásos hit elfogadását,

feltéve, hogy mindez nem jelent veszélyt egyetlen más ember számára sem.

Végezetül Deneen a 19. század végi John Dewey amerikai filozófus gondolatai nyomán kiemeli, hogy a kereszténység munkáját az állam vette át, felelősséget vállalva arra, hogy megteremtse a mennyei királyságot a Földön. Ily módon pedig elmondható, hogy miközben a liberalizmus első hulláma Isten eszközként való használatához vezetett, a második hullám „Istent csinált az államból”. 

Phillip Blond: átélhető posztliberális politika egy keresztény birodalom létrehozásán keresztül valósulhat meg

Phillip Blond brit politikai filozófus, anglikán teológus szerint,

ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy valaminek mindig uralkodnia kell, akkor a megfelelő keresztény válasz erre az, hogy a jónak kell uralkodnia.

A semleges uralom ugyanakkor egyrészt nem lehetséges másrészt pedig nem is jó. Blond véleménye pedig nem más, mint hogy a „jó uralma” birodalmak formájában érhető el.

Christianity and Empire – Realizing the Universal (Kereszténység és birodalom – a teljességre eszmélve) című előadásában arról értekezik, hogy a birodalmak az emberek egymás elleni küzdelmének természetes velejáróiként jöttek létre. Rámutat arra is, hogy a mai nemzetállamok a birodalmakból emelkedtek fel, vagy éppen azok bukására adott válaszként jöttek létre. Mindebből pedig nem következhet más, mint hogy magát az emberi történelmet a birodalmakon keresztül lehet megérteni. 

Blond aggályosnak tartja azonban, hogy elveszítettük a képességet arra vonatkozóan, hogy különbséget tegyünk jó és rossz birodalmak között.

A birodalmakra vonatkozóan általánosan elfogadottá vált az az álláspont, miszerint azok csak rosszak lehetnek, s működésükkel a büntetések általi fenyegetettségükkel együtt jár.

Blond szerint ez téves és leegyszerűsítő értelmezésre vall: meggyőződése, hogy valójában a birodalmak teremtik meg a lehetőséget az emberek közötti békére, hiszen természetüknél fogva biztosítani akarják azt a különböző embercsoportok között. Azt azonban Blond sem vitatja el, hogy igenis léteznek olyan birodalmak, amelyeknek egyetlen céljuk a bizonyos embercsoportok (rasszok, etnikumok) feletti dominancia.

A példák között Blond a brit birodalmat említi, amelyben egyfajta keresztény „építkezés” ment végbe a 18. század végén, amelynek következtében a britek magukat keresztény birodalomként határozták meg (ennek gyakorlati leképeződése, hogy a folyamat együtt járt például a rabszolgák felszabadításával, illetve a rabszolgatartók elleni harccal).

Blond a kapitalizmus és a modern nacionalizmus szembeállítása kapcsán jegyzi meg, hogy az ideológia a rossz birodalmakra való válaszként jött létre.

A kapitalisták célja ugyanis volt, hogy a gazdaságszervezési modellt globális színtéren valósítsák meg (mintegy birodalomként), sőt – Blond szerint – a nemzetközi jog is ezt az építkezést szolgálja – a gond ezzel az volt, hogy a törekvést kifejezetten antidemokratikus logika hajtja.

A mérleg másik oldalán álló modern nacionalizmus ennek megfelelően a rossz birodalomnak a kritikája:

egy, a neoliberalizmus mentén rendeződő birodalom ugyanis nem törődik az emberekkel, nem mutat szolidaritást, nem teremt lehetőséget az egyének fejlődésére és gyarapodására.

Jóllehet a nacionalizmus a rossz birodalom kritikája Blond ennek kapcsán kritikával illeti, hogy a nacionalizmus sem jelent megoldást a szolidaritás hiányára.

Előadását lezárva, Blond arra a következtetésre jut, hogy az átélhető posztliberális politika egy keresztény birodalom létrehozásán keresztül valósulhat meg. Ez megítélése szerint a nemzetközi irányítás egy új formájának megalkotásával jár, amely mind helyi, mind nemzetközi szinten szolidaritást hozhat.

Dobozi Gergely

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés