Schröder kontra Fischer – hol a helye Németországnak az USA-Kína-konfliktusban?

Megosztja Németországnak Kínához való viszonya a korábbi német szövetségi kormány döntéshozóit – derül ki Gerhard Schröder korábbi kancellár és Joschka Fischer egykori német külügyminiszter pengeváltásából a német médiában. Schröder még március elején közölt véleménycikket a Handelsblatton, amelyre (szintén véleménycikkben) Fischer a Tagesspiegel hasábjain reagált.

Schröder „Bukásra ítélt az a politika, amely a Kínával szembeni moralizálásra épül” („Eine moralisierende Politik gegenüber China ist zum Scheitern verurteilt”) cikkének felütése az egykori államfő realizmusáról árulkodik; ezt pedig az általa leírtak is alátámasztják.

Schröder ugyanis írásában azt latolgatja, hogy vajon Európa érdekeit az szolgálja-e igazán, ha csatlakozik a Barack Obama korábbi, valamint Joe Biden jelenlegi amerikai elnök által folytatott Kína-fókuszú külpolitikához, tovább fokozva a második hidegháborús nemzetközi hangulatot. 

A körülmények szempontjából érdekesség, hogy Európa két fő hatalmi tényezője, Németország és Franciaország egymástól eltérő Európa-vízióval rendelkezik, s ez

Miközben ugyanis a francia elképzelés azt tartja kívánatosnak, hogy Franciaország vezetésével egy egyesült és független Európa jöjjön létre Amerika itteni szerepének párhuzamos és folyamatos csökkenésével egyidejűleg, a német vízió Európa fejlődését folyamatos amerikai befolyás mellett képzeli el. E koncepciótól távolodik Schröder mostani véleménye, miközben Joschka Fischer – úgy látszik – a kötelezőt mondja fel.

Fischer: az USA Németország és Európa biztonságának legfőbb biztosítéka

Az ellentét Joschka Fischer szerint is huzamosabb ideig megmarad. Fischer ugyanis szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a Donald Trump ideje alatt kiéleződött USA-Kína ellentét változhat Biden elnöksége idején. Rámutat, hogy

A másik oldalon pedig Kína áll, aki az „megaláztatás évszázadait” követően nem fog megelégedni az alárendelt szerepkörrel.

A fentiekre tekintettel Fischer elhúzódó konfliktusra számít. Ez szerinte annak a Németországnak, amely mind az USA, mind pedig Kína kiemelt kereskedelmi partnere, nem jelent jót. Kiemeli: az Amerikai Egyesült Államok Európa és Németország biztonságának biztosítéka. Ebből következően Németország számára alapvetésnek kell hogy számítson a Nyugat irányába való elkötelezettség, szerinte ugyanis ez alapozta meg az egységet, a békét és a jólétet.

Schröder szerint Kína kétarcúsága teszi vonzóvá az ázsiai nagyhatalmat

Schröder szerint a fentiek ellenére a nemzetközi közösség azért huny szemet ezek fölött, mert az ország mindemellett kétarcú politikát folytat. Ennek kapcsán emlékeztet arra, hogy az ország egy másik dimenzióban a világ különböző országainak jelentős kereskedelmi partnere, befektetője, mindemellett a kutatás-fejlesztésben is élen jár. A globális gazdasági folyamatoktól való függés azonban már Schröder szerint nem tart sokáig: az 5G-technológia, a mesterséges intelligencia és a biotechnológia területein elért eredményei Kínát egyre inkább az egy-két évtizeden belül bekövetkező függetlenedés irányába tolják. 

Schröder a fentiekhez hozzáteszi, hogy Kína a világ többi részénél korábban kezdheti meg a koronavírus-világjárványból való gazdasági kilábalást. Kína ugyanis 2020-ban is két százalékkal volt képes növelni a GDP-jét, a kínai gazdasági kapcsolatok miatt pedig ez Németország javára is vált. 

Ez azonban

Kína értékelésekor nem mulaszt el említést tenni a hongkongi demokráciamozgalmakkal szembeni ellenséges pártállami fellépésről és az ország szisztematikus fegyverkezéséről sem. Kritikái között szerepel az is a koronavírus-járvány az egész világ számára nyilvánvalóvá tették a kínai adminisztráció átláthatatlan működését, jóllehet, a kommunista ország még ezzel a rendszerrel is nagyobb sikereket tudott elérni a védekezésben, mint az európaiak.

A fentieket összevetve Schöder arra a következtetésre jut, hogy habár Peking diplomáciai szempontból a nehezebb partnerek  közé sorolható, mégis tartózkodni kell attól, hogy Európa részt vegyen a Biden-adminisztráció által kijelölt, a „demokrácia és autokrácia konfliktusán” alapuló moralizáló külpolitikában. Ezt a külpolitikát Schröder szerint leginkább az jellemzi, hogy abban az értékek jócskán felülmúlják az érdekeket. Ez – teszi később hozzá Schröder – európai kontextusban is igaz. Szerinte ugyanis az értékalapú politika nem válhat a külpolitika és a gazdaságpolitika kizárólagos feltételévé.

Joschka Fischer: a „német érdeket” nem lehet pusztán gazdasági alapon meghatározni

Joschka Fischer a fentiekre reagálva úgy véli, hogy amennyiben Németország továbbra is a demokratikus jogállamiság mellett teszi le a garast, a „német érdeket” semmiképpen sem szabad gazdasági alapon meghatározni. Elismeri, hogy Angela Merkel kancellársága alatt Németország sokat nyert azon, hogy Kína nagyhatalommá vált; szerinte ugyanakkor tévút, s

Fischer ugyanis úgy véli, hogy ezzel Németország veszélyes függésbe kerülhet. A volt külügyminiszter szerint ugyanis az USA-Kína párharc során mind az Egyesült Államok, mind pedig Kína a lojalitás megerősítését kérheti Németországtól.

A moralizáló külpolitika idejétmúlt

Schröder ezzel szemben úgy véli, hogy ez a fajta moralizálás a 21. századi válságjelenségek tükrében idejétmúltnak tűnik. Szerinte a migráció, a járványok és az éghajlatváltozás mind olyan kihívások, amelyek a nemzetközi közösség összefogásával küzdhetők le. Lenne bármiféle értelme Kínát bojkottálni, ha a szén-dioxid-kibocsátás 30 százalékáért felelős Kína európai technológiák és segítség révén akár 2060 előtt – vagyis az ország által kitűzött dátum előtt – is elérhetné a klímasemlegességet? - teszi fel a költői kérdést a volt német kancellár. 

Schröder szerint ugyanis naiv és felelőtlen gondolat a döntéshozók részéről az egyoldalú nyomásgyakorlás vagy a katonai fellépés eszközeivel élni, amikor hatékonyabb eszközöknek bizonyulnak a párbeszéd és a konszenzusos politika.

Schröder kritikával illette azonban az állami szuverenitás megőrzését szorgalmazó európai hangokat is. Szerinte Európának önálló, harmadik aktorrá válva egységesen kell függetlenednie az Egyesült Államok és Kína konfliktusától. Az ehhez vezető út azonban szerinte az állami szuverenitás szükséges csorbításán keresztül vezet. 

Értékelés: Németország és Európa vonakodását Amerika is felismerte

Európa és Németország (mint előbbi zászlóvivőjének) vonakodását az Amerikai Egyesült Államok is felismerte, s e vonakodás jelei rögtön Biden elnök beiktatását követően érzékelhetők voltak. Emmanuel Macron például két héttel Joe Biden beiktatását követően a Moszkvával folytatott párbeszéd élénkítését szorgalmazta, mondván, hogy kár elvitatni, hogy Oroszország Európa része, éppen ezért Európának ki kell állnia saját érdekei mellett.

De emlékezzünk december végére is, amikor még Trump elnöksége idején az Európai Unió nagy volumenű beruházási megállapodást kötött Kínával; a megállapodás híre egy nappal azt követően vált nyilvánossá, hogy Biden biztonságpolitikai tanácsadója, Jake Sullivan Twitter-üzenetben hívta fel Európát arra, hogy egyeztessenek Kína ügyét illetően, óva intve a gyors megállapodástól.

Szintén nem könnyíti Amerika helyzetét Kínával és Oroszországgal szemben az sem, hogy

jóllehet a kancellár az egészet annyival igyekszik elintézni, hogy a gázvezeték ügye céges biznisz.

Megjegyzendő, hogy ezt Merkel arra tekintettel igyekszik nyomatékosítani, hogy noha a háttérben vitathatatlanul geopolitikai érdekek húzódnak, a kivitelezést érintő megállapodások valóban cégek között köttetnek. Így fordulhatott elő, hogy a megállapodás eredeti formájában az Északi Áramlat 2-ben a nyugati kivitelezők (Engie, OMV, Royal Dutch Shell, Uniper, Wintershall) összesen 50 százalék mínusz egy mértékű részesedést kaptak volna. 

Egy 2017-es megállapodás óta azonban úgy néz ki a helyzet, hogy az európai cégek hosszú lejáratú hitelt nyújtanának az orosz energetikai óriás Gazpromnak, aki 100 százalékos tulajdonosa az Északi Áramlat 2 projektcégének (Nord Stream 2 AG). Dupla csavar a történetben, hogy a projektbe akár kínai befektetők is beszállhatnak, ha az Amerikai Egyesült Államok nyomására az európai cégek kihátrálnának az építkezésből.

Fotó: Noel Celis / AFP

Dobozi Gergely