A szubszidiaritás a sikeres Európa kötőanyaga

2021. augusztus 27. 10:03

Sándor Lénárd
A nyár egyik jó híre, hogy a szubszidiaritás elve a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróság működésének alapjául szolgáló egyezmény részévé vált. Európa ereje a gondolkodás, a hagyományok és a kultúrák változatosságban rejlik. A szubszidiaritás elve pedig védelmet jelenthet azokkal a központosítási törekvésekkel szemben, amelyek e sokszínűség felszámolásán dolgoznak.

Miután Olaszország is ratifikálta, augusztus elsejével hatályba lépett az Emberi Jogok Európai Egyezményének 15. kiegészítő jegyzőkönyve. A jegyzőkönyv több fontos újítást tartalmaz, amelyek között különösen fontos az a rendelkezés, miszerint a szubszidiaritás elvének megfelelően a részes államokat terheli az elsődleges felelősség az egyezményben foglalt jogok érvényesítéséért. Ezzel karöltve pedig a strasbourgi bíróság eljárása során a tagállamok egyfajta mérlegelési teret – úgynevezett „margin of appreciation”-t – élveznek a közpolitikai intézkedéseik alakításában. Honnan ered és miben is áll a szubszidiaritás elvének kulcsszerepe az emberi jogok védelme terén és azon túl?

A szubszidiaritás nem elsősorban jogi, hanem tágabb kormányzati és szervezési elv, amelynek gyökerei Arisztotelész munkásságáig nyúlnak vissza, de amelyet a kereszténység dolgozott ki és közvetített a nyugati kultúrának. Eszerint

a szubszidiaritás a szolidaritással karöltve a közjó és az emberek kiteljesedésének nélkülözhetetlen előfeltétele.

Ennek jegyében hangsúlyozta Szent II. János Pál pápa, hogy az emberek tevékenysége csak meghatározott kulturális környezetben bontakozhat ki. Az embereket érintő döntéseket a hozzájuk lehető legközelebb eső szinten szükséges meghozni, miközben a magasabb szintek támogató szerepbe helyezkedhetnek. A szubszidiaritás elve ennél fogva védelmet jelent azzal a hatalomgyakorlással szemben, amely a helyi közösségekben kikristályosodó közjóval ellentétes normákat kíván kikényszeríteni.

Ezt a felfogást sajátos módon tükrözik például az amerikai alkotmánykiegészítések negatív jellegű megfogalmazásai, amelynek kiindulópontja a Kongresszus hatalmának korlátozása. Így nemcsak egyéneket megillető jogokat, hanem – ehhez szerves módon kapcsolódóan – a tagállamok és az alacsonyabb szintű közösségek autonómiáját is védelmezik. Ez nyújt biztosítékot ahhoz, hogy olyan kérdésekben, mint például a vallásszabadság, a vallás közéleti szerepe, a véleménynyilvánítás szabadság vagy a fegyverviselési jog szabályozása terén ne egyetlen vezényszóra meneteljen a kontinens nagyságú ország.

A katolikus társadalmi tanításon alapuló szubszidiaritás elve ugyanakkor nemcsak az állami hatalommal szemben véd, hanem az állami hatalmat is védi a magánhatalommal szemben.

Az államnak jogvédő és társadalomszervező feladata van, és ha ennek ellátását például egy transznacionális vállalat veszélyezteti vagy erodálja, akkor ezzel megsérti a szubszidiaritás elvét. Védelmi szerepei mellett pozitív, innovációt segítő funkcióval is rendelkezik. Amint arra a híres – ráadásul progresszív felfogású – legfelső bírósági bíró, Louis Brandeis a XX. század elején rámutatott, lehetővé kell tenni, hogy a tagállamok és a kisebb helyi közösségek „demokratikus laboratóriumokként” működhessenek a különféle társadalmi és gazdasági szabályozások innovációjához. A szubszidiaritás így a züllesztő központosítás és az önző individualizmus végleteivel szembeni védelmen túl a hatékony társadalomszervezés egyik legfontosabb záloga, amely megkönnyíti az emberi közösségek együttélését és kiteljesedését.

Szerepe nem csekélyebb az emberi jogok védelme terén sem.

Az emberi jogok egyetemesek, az embereket emberi mivoltuknál fogva illetik meg, de csak a jogi, politikai, kulturális és gazdasági rendszerek pluralizmusába illeszkedve biztosíthatók.

A jogok absztrakt megfogalmazása nem a homogenizáció miatt, hanem ellenkezőleg, azért érték, mert így egy-egy közösség konkrét körülményei közé igazíthatók. Így például a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető fontosságú ahhoz, hogy az emberek, különösen politikai és közéleti kérdésekben eszmét cserélhessenek, szabadon kibontakozhassanak. Ugyanakkor az már társadalmi kultúrától függ, hogy ezen alapvető funkció betöltésén túl hol húzhatók meg a határai például a gyűlöletbeszéddel szemben. Az emberi jogok a politikai közösség keretei között zajló közéleti és tudományos viták, demokratikus és bírói döntések, nem egy esetben konfrontációk és konfliktusok árán forrnak ki, majd válnak az adott kultúra részévé.

Egy-egy jog konkrét formája és tartalma nagymértékben függ a társadalmi és jogi rendszertől, illetve attól, hogy az adott közösség milyen történelmi és kulturális perspektívából szemléli a valóságot.

A szubszidiaritás az a kötőanyag, amely összetartja az emberi jogok egyetemességét és azt a pluralizmust, amelynek keretei között, a nemzeti és helyi közösségek hagyományaira és kulturális sajátosságaira figyelemmel az emberek ténylegesen megélik. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának megalkotásában részt vállaló Jacques Maritain-t felidézve a „(…) nyilatkozat 30 cikkén számos különböző zene csendül fel”. A szubszidiaritás elvének elismerése nélkül az emberi jogi eszme vagy relevancia és jelentőség nélküli absztrakcióvá válik vagy pedig a hegemóniát gyakorlók ideológiái törekvéseinek eszközévé silányul.

Az emberi jogok védelmének tehát előfeltétele a szuverén politikai közösség, és éppen ezért, amikor egy állam emberi jogi egyezményekhez csatlakozik, akkor nem lerontja, hanem kifejezésre juttatja szuverenitását. A strasbourgi bíróság, szupranacionális bírói fórumként emberes feladat előtt áll, amikor

a nemzeti szuverenitás és az egyezményben biztosított jogok között kell a helyes egyensúlyt feltalálnia.

A szubszidiaritás elve olyan korlátokat állít felülvizsgálata elé, amelynek alapján tiszteletben kell tartania az eltérő nemzeti kultúrákból fakadó sokféle látásmódot. E követelményt ugyanakkor a strasbourgi bíróság meglehetősen bizonytalanul és következetlenül teljesítette az elmúlt évtizedekben. Számos esetben és Európa számos országában, régiójában nem biztosította kellőképpen azt a lehetőséget, hogy egy-egy alapvető jogot a helyi hagyományok sajátosságai között vehessenek át. Így volt ez például az önkényuralmi jelképhasználat engedékenyebb megítélése vagy a tulajdonvédelem túlzottan szigorú alkalmazása során a közép-európai régió országaiban, amelyek tekintetében nem forrt ki vagy eltérő társadalmi konszenzus forrt ki.

A strasbourgi bíróság korábbi elnöke, Dean Spielmann találó megfogalmazása szerint az „európai egyezmény gravitációs pontja lehetne lejjebb, időben és térben közelebb az európaiakhoz”. A szubszidiaritás elvének egyezményben való rögzítése ugyanakkor olyan ítélkezési gyakorlat kimunkálására ad reményt, amelyben az alapvető emberi jogok nem maradnak távoli eszmék és nem válnak taszító diktátumokká sem, hanem a nemzeti és helyi közösségek által megélt értékeket tükrözik és óvják. Másfelől pedig ennek fényében nagy előrelépés lehetne, ha – a szerződések által előírtakat teljesítve – az Európai Unió csatlakozna és elismerné a strasbourgi bíróság joghatóságát.

A szubszidiaritás elvének következetes érvényre juttatása különösen fontos a tagországokra és hosszú hatalmi delegációs láncolatra épülő európai integrációban, ahol ráadásul több intézmény, mint például az Európai Bizottság vagy az Európai Központi Bank a tagállamok polgárainak demokratikus ellenőrzésétől távol működik. Ez egyfelől

elősegítheti a nem kívánatos központosítás és egységesítés elhárítását,

és ennek révén a polgárok integrációba vetett bizalmának helyreállítását. Másfelől pedig a helyi és nemzeti szintek „helyzetbe hozásával” versenyképesebbé teheti az európai gondolkodást. Európa ereje a gondolkodás, a hagyományok és a kultúrák változatosságban rejlik, ami az amerikai Brandeis nyomán a kísérletezés lehetőségének, a versenynek és az innovációnak a táptalaja. A szubszidiaritás által közvetített szellemiség így a helyi és nemzeti közösségek védelmének révén a sikeres Európa kötőanyaga.

A hazai büntető törvénykönyv tilalmazza azon totalitárius rendszerek szimbólumainak a használatát, amelyek Magyarországon tömeges jogsértéseket követtek el. A magyar Alkotmánybíróság 2000-ben vizsgálta meg, hogy ez a büntetőjogi tilalom összhangban áll-e a véleménynyilvánítás szabadságával. Úgy találta, hogy bár a tiltás korlátozza a közéleti szólás szabadságát, a korlátozás így is szükséges és arányos. A taláros testület szerint ugyanis az ország sajátos történelmi múltjára figyelemmel a büntetőjogi szabály a köznyugalmat, az emberi méltóságot és végső soron a demokratikus jogállam értékeit óvja. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) pár évvel később azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy az önkényuralmi jelképek egyike, az ötágú vörös csillag többértelmű szimbólum, és ezért használatának általános tilalma indokolatlanul korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát. E döntés során a testület nem vette figyelembe a közép-európai régió történelmi útjából fakadó sajátos helyzetet és érzékenységeket. Az áldozatok és hozzátartozói méltóságának védelme érdekében szintén nem tartotta igazolhatónak a véleménynyilvánítás ilyetén korlátozását.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutatóintézetének kutatója.

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés