Társadalomrombolás a bírói pulpitusról – beszélgetés Grégor Puppinck francia alkotmányjogásszal, a European Centre for Law and Justice igazgatójával. 

2021. december 3. 9:35
Van mit óvnia Magyarországnak – derül ki Grégor Puppinck alkotmányjogász szavaiból, aki egyebek mellett jogi forradalomról, és a multikulti-vízió hajszolásának végzetes kimeneteleiről beszélt nekünk.
Grégor Puppinck
Francia jogász, publicista, emberi jogi szakértő. Az általa vezetett emberi jogi kutatóintézet, a strasbourg-i székhelyű European Centre for Law and Justice (ECLJ), az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának (Ecosoc) különleges külső tanácsadó szerveként működik 2007 óta. A szervezet kiáll többek között az emberi élet fogantatástól számított védelme, valamint a lelkiismereti és vallási meggyőződésekkel kapcsolatos szabad véleménynyilvánítás joga mellett. Az ECLJ 2020 elején publikálta nagy visszhangot kiváltó jelentését az Emberi Jogok Európai Bírósága, illetve az OSF és más NGÓ-k közötti nagyarányú személyi összefonódásokról. Legújabb könyve, az Embertelen jogok nemrég magyarul is megjelent az MCC Press gondozásában. Grégor Puppinck-kel a Mathias Corvinus Collegium által rendezett könyvbemutató alkalmával beszélgettünk.

Tavaly februárban az Ön kutatóintézete, az European Centre for Law & Justice jelentést tett közzé, amely szerint ugyanaz a személyi kör birtokolja az európai emberi jogvédelmi rezsimet, mint amelyik a legnagyobb alapítványokat és magántulajdonú nem kormányzati szervezeteket (NGO-kat). A jelentés tanulsága, hogy ennek megfelelően a bírák pártatlansága is kétséges. Ön szerint mi az a cél, amelynek szolgálatában a részrehajlás megfigyelhető?

Nincs igazán cél – sokkal inkább egyfajta folyamatról beszélhetünk. Egy olyan hatalomszerzési folyamatról, amelynek során egy eszme olyannyira megerősödhet, hogy képes birtokba venni komplett intézményeket is. Intézményszerzésről beszélünk hát. Hogy konkrét legyek: ehhez a körhöz különös súllyal tartozik a nyílt társadalom közössége, amelynek ereje erős ideológiai hátterében rejlik. E kör kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy rátegye a kezét a ’90-es években útjukat és eszmei hátterüket kereső, a Szovjetunió igája alól felszabadult elszegényedett államokra. Amit pedig ma látunk, az az, hogy a Soros Györgyhöz hasonló potentátok NGO-hálózataikon keresztül jelentős összegű beruházások útján terjesztik ezt az ideológiát – az ideológián keresztül a hatalmat, a hatalmon és a kapcsolati hálón keresztül pedig az érdekeket. Visszatérve tehát a kérdéséhez: ha létezik konkrét cél, akkor e cél a befolyásszerzés.

Konkrét példával alá tudja mindezt támasztani?

Egy komoly politikai ambíciókkal rendelkező személy meglehetősen könnyűszerrel ejthet foglyul konkrét rendszereket azáltal, hogy különösen a kicsi és szerényebb gazdasági lehetőségekkel rendelkező országokban fektet be. Magyarország azért fontos, mert ténylegesen Európa központjában helyezkedik el. Ha áttekinti például a Nyílt Társadalom Alapítvány befektetési prioritásait, ezek az állítások igazolást nyernek. Ha jól emlékszem, Soros például 120 millió dollárt fektetett a 3 millió fős Albániába, de beszélhetnék akár a balti államokról is. Albániában – amely közismerten Európa egyik legkorruptabb országa – rengeteg mindent lehet kezdeni 120 millió dollárral. Összevetve Franciaországgal, ez az összeg a hazámban is sok pénznek számít, de arra azért mégsem elég, hogy egy egész parlamentet meg lehessen szerezni. Összességében azt látom, hogy

a kelet-közép-európai országok kiváló helyszínek arra, hogy valaki a pénzét a liberális ego által vezérelt hatalomra és kulturális befolyásra váltsa. 

És itt jön képbe a bírói aktivizmus...

Igen, pontosabban a bírói aktivizmus egy szélesebb eszköztár részét képezi. A nemzetközi szervezeteket eredetileg azzal az igénnyel hozták létre, hogy azok az intergovernmentális, azaz a kormányok közötti együttműködést tegyék lehetővé. E szervezetek aktivizmusa azonban a szupranacionalizmus, azaz nemzetek feletti keretek evolúciójához vezetett. Ezzel ezek a szervezetek a globális kormányzás eszközeivé váltak. Vegyük példaként a migráció vagy az abortusz kérdését – ezek szupranacionális keretek között sarkalatos tárgyköröknek számítanak. Természetesen az Emberi Jogok Európai Egyezményében nincsenek olyan rendelkezések, amelyek korlátoznák az államokat abban, hogy védelmezzék a határaikat, vagy hogy kötelezzék az államokat arra, hogy liberalizálják a magzatelhajtást. Ha azonban a bírák képesek megtalálni a módját annak, hogy mindez az eredmények szintjén mégis megvalósuljon, akkor már

igenis arról van szó, hogy az Egyezmény a nemzetek feletti kormányzás eszközévé vált.

A közelmúltban a lengyel alkotmánybíróság határozatot hozott arról, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének bizonyos rendelkezései nincsenek összhangban az Alkotmánnyal. Érvelésük szerint nem is feltétlenül a magával a jogi szöveggel van probléma, hanem annak értelmezésével. Milyen irányba halad Ön szerint Strasbourg jogértelmezése?

Ha csak az elmúlt évtized fejleményeit nézzük, egyértelműen látszik, hogy a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságát Európa alkotmánybíróságává akarták felemelni. Ez csakis forradalom útján lehetséges. Jogi forradalom útján, ugyanis a EJEB feladata alapvetően az, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye felett őrködjön. Az Egyezmény létjogosultsága pedig a szerződő államok szuverenitásán alapul. Így hát strasbourgi bíróság, amely pusztán a kiszolgálója, őrzője az Egyezménynek, normális esetben nem bábáskodhat egyetlen ország felett sem. Hacsak nem megy végbe valamilyen forradalom. Így hát a bíróság tyúklépésekben haladt abba az irányba, hogy kiterjessze hatáskörét a nemzeti alkotmányokra is. 

Megteheti ezt Strasbourg?

Mindaddig, amíg az országok kormányai hagyják, hogy ezt tegyék hazájukkal, igen. Néhány éve azonban láthatunk biztató tendenciákat is. Az első ország, aki kiállt a sorból az Egyesült Királyság volt egy, a fogvatartottak szavazati jogával kapcsolatos ügyben. A szigetország ellentartása következtében a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága végül hátrébb lépett, s ha megnézzük az ítélkezési statisztikákat, azt láthatjuk, hogy a fórum immár kerüli Egyesült Királysággal való konfrontációt. Napjainkban a legnagyobb ellenállás a strasbourgi bírói aktivizmussal szemben egyébként Oroszország és Lengyelország részéről érkezik.

Ezek szerint ezek az országok is „forradalmárok” lennének?

Nem mondanám. Ha megnézzük azokat a döntéseket, amelyek a strasbourgi befolyás ellenében születnek, azt láthatjuk, hogy ezek

az országok csupán megerősítik azt, hogy a nap végén mégis csak a nemzeti alkotmányos rend kerekedik felül.

Ugyanez igaz egyébként a hazámra, Franciaországra is – ugyanezt mondjuk odahaza. Ha az országom olyan egyezményt akarna ratifikálni, amely szembe megy az alkotmánnyal, előzetesen magát az alkotmányt kellene módosítani. A nemzeti alkotmánybíróságok részéről tehát jogi szempontból szó sincs forradalomról.

Mindeközben a bírói aktivizmus a luxemburgi székhelyű Európai Unió Bírósága esetében is azonosítható. Egyetért Ön ezzel?

Fogjuk rá. Pontosabban inkább azt mondanám, hogy az Európai Bíróság a strasbourgi kollégákhoz képest kevésbé aktivista hozzáállású. De. Magyarország és Lengyelország esetében Luxemburgot eszközként használják arra, hogy politikai nyomást gyakoroljanak ezekre a tagállamokra.

Vannak szinergiák Ön szerint a két fórum között?

Hogyne. A két bíróság folyamatosan egyeztet egymással, az összefonódás bizonyos; mindkét fórum a politika eszköze. Ha Brüsszelben a lengyel és a magyar állami vezetés vétót emel, a politikai folyamatok lelassulnak. Ami azonban a kormányközi szinten nem megy át, még mindig átmehet a bírósági tárgyalótermekben. A bíróságokon ugyanis nincs vétó...

Korábban a franciaországi párhuzamos társadalmakról beszélgettünk. Hogy tekint a témára most?

Franciaország még mindig erős migrációs nyomás alatt áll, a társadalmunk pedig megosztott. Hogy őszinte legyek, igen furcsa érzés a budapesti utcákon sétálgatni. Egyik nap azon tanakodtam magamban, hogy hol vannak a migránsok? Otthon többé már nem lehet arról beszélni, hogy a francia társadalom koherens közösség volna. Ez azt jelenti, hogy a francia utcákon a járókelők félnek és frusztráltak. Ráadásul az emberek nem beszélhetnek szabadon minderről;

ez a fajta feszültség pedig a pesti utcákon nem érzékelhető.

Amit látok Önöknél az az, hogy az emberek békések. A mi utcáinkon az emberek stresszesek és bizonytalanok. Nyilvánvaló, hogy mindez annak tudható be, hogy az arab lakosság legújabb generációja többé már nem akar a francia társadalom részévé válni. Saját maguk szemében is idegeneknek számítanak Franciaországban.

Hogy jutottak idáig, és mik a kilátások?

Franciaországban az állampolgárság alapja az úgy nevezett ius soli, vagyis a „talaj joga”. Kevésbé elvont, közérthető formában ez azt jelenti, hogy a menedékjog papíron nagyon könnyen állampolgársággá konvertálható.

Napjainkban még arról beszélhetünk hogy sokan, még a baloldali pártok szimpatizánsai is tudatában vannak annak, hogy a bevándorlás problémát jelent.

Sajnos úgy látom, hogy nagyjából 10 év, és mindez megváltozik. Túl késő lesz. Ekkorra ugyanis a bevándorlás nagyságrendje ugyanis kezelhetetlenné, bármiféle reakció pedig egyszerűen lehetetlenné válik. A migrációpárti politikai közösségeknek tehát csak ezt a 10 évet kell kivárniuk. Lehetőségük van ráadásul arra is, hogy migrációellenes szólamokat zengjenek, miközben továbbra is beengedik a migránsokat. 10 év, és nekünk végünk. Vagy esetleg a polgárháborús indulatok erősödnek fel. Elég sokan beszélnek erről manapság Franciaországban...

Emlékezetes a francia katonák felszólító levele a kormányzat számára…

Nem kizárólag erről beszélek. Az utcákon egyre több erőszakos cselekmény történik. A járókelőket minden előzmény nélkül megkéselhetik az utcán. Ez már egy polgárháború kezdetét is előrevetítheti. Ez a jelenség ráadásul súlyosbodhat is. Ami igazán meglepő az az, hogy a francia népesség nem reagál erre az erőszakra – legalábbis egyelőre. Egyfajta önfegyelem jellemzi a franciákat. Szeretik, ha helyettük a rendőrség reagál ezekre az erőszakos eseményekre. Ez jó, legalábbis a civilizációnk szempontjából. Meglehet azonban, hogy egy napon ez megváltozik. Ahogy említettem, meggyőződésem, hogy tíz évünk van hátra.

Remélem, hogy néhány ország, köztük az Önök országa megtalálja a módját a meglévő társadalomkép fenntartásának.

Minden közösségnek joga van ugyanis ahhoz, hogy békésen éljen a saját területén. Ez egy kiemelten értékes alapvető jog, amit garantálni kell. 

Ha már szóba jött a multikulturalizmus: nem is olyan régen jött ki egy tudósítás a The  Telegraph hasábjain a párizsi Notre-Dame ízlésficamos felújításáról. A riporter attól tartott, hogy – saját szóhasználata szerint – a jelenlegi tervek szerint a székesegyház belsejét egyfajta „woke Disneylanddé” alakítanák át. Mit gondol erről?

Csak azért mondják ezt, mert britek (nevet); irigylik a székesegyházunkat. Én is olvastam a cikket. Az bizonyos, hogy a székesegyház a Köztársasághoz, vagyis a kormányhoz tartozik. Bizonyos az is, hogy a kormányzatban néhányan nincsenek tudatában annak, hogy mire való egy székesegyház – egyesek megelégszenek annyival, hogy jó koncerteket lehet bennük tartani. Ennek megfelelően a Katolikus Egyháznak kiemelt figyelemmel kell eljárnia, hogy végül megmaradjon kegyhelynek, s ne váljon például „Disneylanddé”.

Utolsó kérdés: tekintettel arra, hogy az adventi időszak kezdetét vette, mit üzenne az erre fogékony olvasóknak?

Azt, hogy mindig emlékezzenek arra, hogy a józanság visszatér és győzedelmeskedik. A karácsonyi időszakra jellemző, hogy egyre rövidebbek a nappalok, egyre nagyobb a sötétség. Senki se felejtse el azonban, hogy a fény, s vele együtt Krisztus visszatér.

Fotó: Mátrai Dávid, Mandiner

Az interjút készítette: Dobozi Gergely

Összesen 22 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés