Megyeri Szabolcs édesapjától csak gereblyézni tanult, de az óvodából, majd az iskolából hazatérve szeretett elkülönülni az emberektől, és kicsit elbújni a zuglói kertjükben – szerinte minden kertész kicsit introvertált típus. Óriási élmény volt számára, amikor hatévesen kövirózsát szaporított, pedig az magától is sokasodott volna – ezt az érzést kívánja továbbadni másoknak is. Már ekkor eldöntötte, mi lesz, ha nagy lesz, de amikor az 1990-es évek elején elkezdett a kertészettel foglalkozni, „még nagyon ciki volt. Sokat csúfoltak az osztálytársaim, hogy koszos lesz a kezem, túrom a földet. Nem az ő hibájuk, ez akkor általános dolog volt” – meséli. E hozzáállás tükrözi a hatvanas, hetvenes évek hazai telekkultúrájának kilencvenes évekbeli teljes leépülését. Úgy látja viszont, azzal, hogy mára túljutottunk a vadkapitalizmuson, kezd visszatérni a kertkultúra is Magyarországra. Csakhogy kimaradt egy nemzedék, amely még tudta, hogyan kell földet művelni.
FŐISKOLÁT VÉGZETT, A SZAKKÉPZÉSRE BÜSZKE
Magára nem diplomás kertészmérnökként, hanem szakközépiskolát végzett kertészként hivatkozik, mert utóbbi egyesíti az elméletet és a gyakorlatot is. Egy évet Németországban is dolgozott, és megdöbbentette az ottani munkamorál. Azt hitte, kandi kamerás műsorban van, mert a lengyel segédmunkások a muskátligyárban szabályosan futottak a tálcákkal – ott ez az átlagos munkatempó. Többször előfordult, hogy a kimerültségtől a kollégiumba hazaérve egyből elaludt a padlószőnyegen.
Az elmúlt pár évtizedben lúzer dolog volt, ha kantáros szakember vagy