Fejlett Indiát ígér 2047-re Narendra Modi miniszterelnök, s a most hetvenöt éve független ország valóban dinamikusan fejlődik – de a társadalmi és geopolitikai kihívások továbbra is ott tornyosulnak a sokszínű szubkontinens fölött.
Száguldó szárnyashajó apró lékekkel – ilyen a rövidesen a világ legnépesebb országává váló, 1,4 milliárdnyi lelket számláló India Narendra Modi miniszterelnök és a hindu patrióta Indiai Néppárt (BJP) uralma alatt.
Az ország fejlődésének kettősségét mindennél jobban példázza a tavaly decembertől érvényes új zászlótörvény: a BJP a hazafias érzületet erősítendő arra buzdítja az indiaiakat, hogy házukon éjjel-nappal lobogjon a narancs-fehér-zöld trikolór, a tiranga. Ennek érdekében engedélyezték a géppel szőtt és poliészterből készült zászlók készítését is, hogy minden indiainak elérhetők legyenek – de beleütköztek egy szent tehénbe.
Oka volt ugyanis, hogy korábban egyedül khadiból, durva, kézzel szőtt indiai kelméből szabadott zászlót készíteni: a függetlenségi harc korszakából, magától Mahatma Gandhitól származó kiállás volt ez az angol textilipar ellen, amely az olcsó indiai gyapotot felvásárolva és feldolgozva tarolta le a helyi kelmepiacot. A khadimonopólium indiai kelmeszövők százezreinek adott munkát, erősítette a gazdaságot – így a hazafias szándék most szembement a haza érdekével.
Kettősség vonul végig a miniszterelnök minapi beszédén is. India vezetője ugyanis
az újdelhi Vörös Erődben, vajszín alapon narancs-fehér-zöld turbánban. A szimbolikával nem spóroltak Modiék: a hagyományos függetlenség napi díszlövést az ország történelmében először nem brit fegyverek, hanem a BJP gazdaságpolitikájának alapját képező Make in India iparosítási programban kifejlesztett ATAGS tarackrendszer prototípusai adták le.
Aztán ott volt a beszéd jelmondata is: Narendra Modi csatlakozott azon miniszterelnökök sorába, akik egy szakma rituális feldicsőítésével kijelölték India gazdasági irányát az elkövetkező néhány évre – és a hagyományos „Dzsai dzsavan, dzsai kiszan!” (Éljen a katona, éljen a földműves!), „Dzsai vigjan!” (Éljen a tudomány!) szlogenek mögé odatette a sajátját: „Dzsai anuszandhan!” (Éljen az innováció!).
A beszéd lényege azonban a pancs pran, azaz az öt fogadalom volt: azt kérte az indiaiaktól, hogy 2047-ig, az ország függetlenségének századik évfordulójára öt vállalást tegyenek. Az első mindjárt a legambiciózusabb:
„Indiát a következő huszonöt évben, a mi életünkben fejlett országgá kell tennünk”
– deklarálta a miniszterelnök.
A második a gyarmati szolgaság minden nyomának eltörlése: „Több száz évnyi gyarmattartás korlátozta érzéseinket, torzította gondolatainkat. Mikor akár a gyarmatosításhoz kapcsolódó legkisebb dolgot észrevesszük magunkban és magunk körül, meg kell szabadulnunk tőle.”
A harmadik, hogy az indiaiak legyenek büszkék országuk örökségére.
A negyedik a gyakran retrográd hindu nacionalistának beállított kormányfő szájából a legmeglepőbb: az India erejét adó egység fontosságát hangsúlyozta, külön kiemelve, hogy „az egység magvát ott vetik el, ahol a fiú egyenlő a lánnyal, mert ha nem egyenlők, az egység mantrája nem visszhangozhat”, ezért „fontos, hogy beszédben és cselekedetben ne tegyünk semmi olyat, ami bántaná egy nő méltóságát”.
Az ötödik fogadalom az állampolgári kötelességek teljesítéséről szólt: „A kormány dolga törekedni arra, hogy egész nap legyen áram. De az állampolgárok dolga annyi áramot megspórolni, amennyit csak lehet.”
amely „úgy eszi meg az országot, mint a termesz”.
Csakhogy az egység hangsúlyozása közben a függetlenség napjának megünnepléséből példátlan módon teljesen kimaradt az ellenzék. És nem volt szó arról sem, miként lehetne rendezni az országot évtizedek óta terhelő, mélypontról mélypontra bukdácsoló pakisztáni és kínai kapcsolatokat.
Emellett az indiai és nemzetközi sajtó folyamatos találgatásainak kereszttüzében áll az is, hogy pontosan miként akar Modi Indiából huszonöt év alatt fejlett országot építeni.
Önmagában az is kérdés, mi az a „fejlett ország”. Az ENSZ fejlődő, átmeneti és fejlett gazdaságból álló hármas kategória-
rendszerében a fejlett gazdaságok kritériumrendszere oly mértékben szigorú, hogy azt elérni Indiának teljességgel esélytelen vállalkozás. A valamelyest cizelláltabban osztályozó Világbank négy kategóriájából India alulról a másodikban, az alacsony–közepes jövedelmű országok között tartózkodik, a közepes–magas jövedelmű országok közé pedig nem lehetetlen az átugrás.
Tény az is, hogy 2000 óta vásárlóerő-paritáson számolva majdnem megnégyszereződött az egy főre jutó indiai bruttó hazai össztermék: 2093-ról 7333 dollárra ugrott, és mindezen töretlen fejlődésen belül
Hiába fejlődött azonban India ez idő alatt a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet átlagos növekedési sebességének a duplájával, az OECD-átlagot elérő egy főre jutó GDP-hez a következő huszonöt évben végig évi 12,4 százalékos bővülésre volna szükség, ez pedig nyilvánvalóan nem reális cél: India növekedése jórészt az 5–8 százalékos sávban mozgott az utóbbi két évtizedben.
Más indikátorok tekintetében is hasonló a helyzet: ha összevetjük az ezer szülésre jutó gyermekhalálozások 76-os és 27-es számát, azonnal látszik, hogy 1996-tól 2020-ig mekkorát fejlődött India – azonban az utóbbi adat még mindig nagyobb, mint az OECD-átlag négyszerese, s a jelenlegi tempóban is csak 10-ig tudnák leküzdeni magukat huszonöt év alatt. Ugyanez a szakadék figyelhető meg a születéskor várható élettartam esetében.
Van azért olyan indikátor, amelyben teljes mértékben lehetséges a felzárkózás, ez pedig az írni-olvasni tudók aránya: a férfiak körében 17,6, a nők körében 34,2 százalékos írástudatlanságot
Egyéb dolgok pedig egészen reménytelenek: bár India az egy főre jutó össztermék tekintetében óriásit hajrázott, így is a lakosság alig tizede tartozik a globális középosztályba – a Világbank szerint ennek kritériuma a vásárlóerő-paritáson számolva minimum tízdolláros napi fogyasztás. A szervezet úgy látja, ezt az arányt 2047-re a legjobb esetben is csak 50 százalékra lehetne feltornázni. A nők munkaerőpiaci szerepvállalásában kifejezetten romlik a helyzet: 2005-ben az indiai nők 32 százaléka dolgozott, tavaly már csak 19,2 százalékuk.
Az indiai gazdaság nagy rákfenéje, a munkaerőtöbblet okozta munkaerőpiaci káosz egyre csak növekszik: a nagymértékű gazdasági bővülés egyszerűen nem hoz létre a népességnövekedéssel arányos mennyiségű munkahelyet. Bár az indiaiak döntő többsége dolgozik – a 7-8 százalékos munkanélküliségi arányt egyes dél-európai országok is megirigyelhetnék –, a dolgozóknak csak 40 százaléka áll alkalmazásban, és öt éve még 46 százalékuknak volt állása.
hogy aznap valamilyen alkalmi kulimunkával hazavihetnek-e pár forintnyi rúpiát. Furcsa módon ezen nem segített a Make in India program sem: 2017-ben még 50 millió munkahelyet adott a feldolgozóipar, 2022-ben már csak 30 milliót.
Nem csoda, hogy a kormányfő sem mindenféle földhözragadt gazdasági szektoroktól várja India kitörését, hanem a digitális ipartól. „A digitális mozgalom a félvezetőgyártással, az 5G-vel és az optikai kábellel erőt mutat az oktatásban, az egészségügyben, és változást visz az egyszerű ember életébe. Itt van India technológiai évtizede” – véli Modi.
Jelentős ipari szervezetek mindenesetre pozitívan fogadták a tervet, Deepak Sood, az ipari és kereskedelmi kamarákat tömörítő Assocham főtitkára szerint a miniszterelnök elképzelései nemcsak „inspirációt adnak mindannyiunknak”, de „kiváltképpen megvalósíthatók” is.
Modi a beszéd alapján abban is hisz, hogy India szövetségi államai egymást legyorsulva teszik majd hozzá a magukét ehhez a projekthez: „A jelen óra feladata a kooperatív kompetitív föderalizmus. Legyen a tagállamok között egészséges verseny az egyes szektorokban való haladás tekintetében” – mondta a miniszterelnök.
Azonban az indiai föderalizmus már a legrövidebb távon is jelentős kihívás előtt áll: az alsóházi választások továbbra is az 1971-es népszavazás alapján megrajzolt parlamenti választókerületekben zajlanak, ezeket 2026-ra alkotmányos rendelkezés szerint újra kell rajzolni. Az utóbbi ötven év fejleményei azonban abba az irányba mutatnak, hogy
a demográfiai erőközpont pedig a muszlimabb észak és kelet – így ha az új választókerületeket az alkotmányban előírt procedúra mentén állapítják meg, azzal egyértelműen a szegényebb, de népesebb országrészek nyernek jelentősebb politikai hatalmat, ezáltal a parlamentben a gazdasági fejlődés kerékkötőinek megerősödésével kell számolni.
A lépés mégis elkerülhetetlen, mert a muszlimok jog- és hatalomfosztottsága demokráciához méltatlan szinten áll: bár számarányuk 14 százalék, az alsóházi képviselők között csak 4 százalékuk van, a kormánypárt 395 fős frakciójában pedig egyetlen muszlim sincs.
A közhangulat a BJP hatalomra kerülése óta egyre érezhetőbben ellenük fordult, gyakori a lincselés, a támadás a politika és a média részéről, és
olyan képtelen jogszabályok is születnek, mint például a „szerelemdzsihád-törvény”,
amely abból indul ki, hogy a muszlim férfiak missziós célzattal keresnek hindu feleséget, ezért megtiltja, hogy a nők felvegyék házastársuk hitét. A médiában bevett narratíva lett, hogy az indiai muszlimok az ellenséges Pakisztán ötödik hadoszlopa, ezért „vissza kellene menniük” abba az országba, ahol javarészt soha nem jártak.
Így a nyugati szomszéd hiába szegényebb Indiánál, hiába fullad meg a szélsőségesekben, a kínai hitelekben, hiába szenved gyenge és korrupt politikusaitól, illetve a passzátszelet fújó, de eddig minden háborúját elvesztő hadseregétől, India utóbbi nyolcévi fejlődése Pakisztán alapító atyja, Muhammad Ali Jinnah vízióját látszik igazolni egy hindu nacionalista Indiáról, ahol a muszlimoknak sem biztonságuk, sem hatalmuk nincs. Ezzel igazolja az indiaiaknak oly fájó megosztottságot, Pakisztán létjogosultságát is.
Pakisztánhoz ezer szállal kapcsolódik Modi második nagy, a gazdasági fejlődést erősen gátló problémája, Kína is. Mivel Pekingnek Iszlámábádhoz hasonlóan jelentős területvitái vannak Újdelhivel, természetes stratégiai szövetségese a „muszlim Indiának” a hindu dominanciájú országgal szemben, és nem fél provokálni.
A Pakisztánban megvalósuló kínai infrastrukturális nagyberuházások komplexuma, a Kína–Pakisztán Gazdasági Korridor (CPEC) például részben India által követelt pakisztáni területen fekszik, Kína pedig előszeretettel lebegteti, hogy harmadik országokat is bevonna ezekbe a projektekbe, mutatva azt, hogy akárcsak saját vonatkozásában, úgy
Az újdelhi külügy erre mindig élesen reagál: legutóbb például azt nyilatkozta: „India erősen és következetesen ellenzi az úgynevezett CPEC olyan projektjeit, melyek Pakisztán által illegálisan elfoglalt indiai területen vannak”, hiszen az ilyesmi „közvetlenül sérti India szuverenitását és területi integritását”.
Persze Indiát sem kell félteni, nem riad vissza egy kis provokációtól a két vitatott hovatartozású terület, a Kína által Dél-Tibet részének tartott Ladakh és Arunachal Pradesh tekintetében. Augusztus elején a buddhizmus vallási vezetőjét, a dalai lámát az indiai légierő röptette nagy nyilvánosság előtt Ladakh tartomány fővárosából egy kis, Kína által követelt himalájai faluba, s előtte Arunachal Pradesh több települését is meglátogatta a főpap a pandémia, illetve az indiai–kínai határfeszültségek 2020-as kiújulása utáni első útján. Kína diplomáciája pedig a tibeti függetlenség szimbólumának tartott dalai lámától kap herótot: a legutóbbi ilyen esetre a diplomáciában szokatlanul hisztérikus hangon reagált,
felszólítva Indiát, hogy „fejezze be a dalai láma használatát bármi olyasmire, ami aláássa a kínai érdekeket”.
Ehhez járul, hogy a dalai lámával való piszkálódás egybeesett a kínai tekintélyhez intézett másik nagy kihívással, Nancy Pelosi amerikai házelnök tajvani látogatásával, melynek kapcsán az újdelhi kínai nagykövet Indiát az 1950-es években hivatalosan elismert, de az utóbbi évtizedben semmilyen formában meg nem ismételt „egy Kína” elvhez való ragaszkodás megerősítését kérte. Az indiai külügy válasza mindössze annyi volt: „India idevágó politikája ismeretes és következetes. Ismétlést nem igényel.”
Nem csoda, hogy most, amikor az utóbbi évtizedekben a kínai beruházások felé forduló Srí Lanka államcsődjére egyedül Újdelhi reagált azonnali dologi és anyagi segítséggel, s a kis szigeten újra felvetődött az indiai befolyásszerzés lehetősége, Kína gyorsan lépett. Bevetette a Srí Lanka-iak fizetésképtelensége következtében zsákmányolt stratégiai erőforrását, a hambantotai óriáskikötőt, és odaküldte a Juan Vang 5 nevű hadihajót, amely hivatalosan kutatóhajó, de 750 kilométeres hatótávú radarjaival kitűnően rálát Kerala, Tamil Nadu és Andhra Pradesh állam számos kikötőjére – csak hogy világos legyen, kinek meddig terjed a befolyása.
Narendra Modi nem véletlenül tette hozzá ambiciózus terveihez: „Tudjuk, ha India nagy ígéreteket tesz, be is tartja őket.” Erre az indiai szupererőre szükség lesz, ha az ország a következő huszonöt évben egyszerre akarja legyorsulni Kínát és az utóbbi negyedszázadban tanúsított saját villámsebességű fejlődését is.
Nyitóképen: Narendra Modi miniszterelnök függetlenség napi beszéde augusztus 15-én. Fotó: AFP / Anadolu Agency / Indian Press Information Bureau
Oroszországnak ki kell vonulnia a megszállt területekről, és mindent meg kell tennünk azért, hogy Ukrajna a nyugati országok családjában maradjon – mondja Mateusz Morawiecki. A volt lengyel kormányfő az orosz–ukrán háború mellett uniós zsarolásról és a júniusi EP-választás tétjéről is beszélt exkluzív interjúnkban.
Az elmúlt évtizedben a gazdasági integrációt célzó együttműködésből egy a tagállamait ideológiai alapon szankcionáló, saját hatásköreit a végletekig bővíteni kívánó intézményrendszer alakult ki.
Magyar Péter előbb-utóbb vagy kiegyezik a bukott kormányfővel, vagy „integrálja”.
Az utóbbi hetekben több városban és budapesti kerületben összekapott az önkormányzati jelölteken az ellenzék, és nem jött jól neki Magyar Péterék megjelenése sem. Helyzetképünk a baloldal választási előkészületeiről.
El a kezekkel a Ferencvárostól! – írták a Facebookon.
A szélsőjobboldali Mi Hazánk „családi” majálisán a résztvevők egy csoportja náci karlendítéssel pózolt.
