Mivel sosem tettem lakatot a számra, egy 2018-as törökországi konferencián (ahova szintén baráti segítséggel hívtak meg mint outsidert) már tudatosan felvállaltam a kellemetlen valóságokat kimondó infant terrible szerepét. A szupergazdag elit szabályokra fittyet hányó viselkedéséről, az elszegényedő rétegekben növekvő feszültségekről és a hanyatló állampolgári fegyelem nyomán megjelenő terrorveszélyről adtam elő. Hamarosan egy globális délről származó
ENSZ-diplomata gratulált bátorságomért.
Na meg egy amerikai, kaliforniai professzor San Franciscoból. Amikor elmondtam neki, hogy ebben a témában szívesen adnék elő náluk is, felnevetett. Azt mondta, értékeli a nyíltságomat, de erről és ilyen témákról, így ott és a többi Ivy League- (azaz elit) egyetemen nem lehet beszélni. Próbálkozzak a konzervatív államok állami egyetemeivel. A projektből végül nem lett semmi, de itthon sem jobb a helyzet.
Világnézetemet ugyan sosem toltam senki orra alá, de az egyetemi életben a kommunizmus összeomlása után is általános maradt, fennen hangoztatott baloldali/liberális világmagyarázatoknál nem maradtam csendben. Nem hallgattam, amikor konzervatív értékeket, politikusokat, döntéseket kritizáltak foghegyről, hangosan, lefitymálóan. Ha kellett, ha nem. Már ekkor súgták jóakaróim, és vágták a képembe kevésbé jószándékú emberek, hogy legyen kisebb a szám. Kevésbé szembesítem a világot világnézetemmel, illetve a hivatalos változattól jelentősen eltérő kellemetlen valósággal, inkább hallgassak, bólogassak és akkor talán többet érek el. Nem így tettem.
Ettől függetlenül vannak helyzetek amikor közismert „felfogásbeli hibám” ellenére szüksége van a magyar hadtudománynak a tudásomra. Ilyen volt egy külföldi hallgató esete, aki feministaként hasonlította össze hazája és Magyarország fegyveres erőit. Az egyébként alapos írásában olyan kitételek szerepeltek, amelyek arról szóltak, hogy a katonai szolgálatot teljesítő nők ellen sokszor használják fegyverként a terhességet. Amikor a műhelyvitán megkérdeztem, hogy egy sebesült, állapotos nő hogy fogja egy kilőtt harckocsiból fél kézzel kihúzni eszméletlen bajtársát, ő is és több jelenlévő is furcsán nézett rám. Többségük nyugdíjas vagy aktív katona volt. Ekkor visszakérdeztem, hogy
ez szerintük nem egy reális, mindennapos helyzet a csatamezőn?
Igenlő válaszuk után megkérdeztem a jelöltet, hogy szerinte elfogadható-e a magzat, vagy a többi katona sérülése és/vagy halála csak azért, mert az adott katonanő egyenrangúnak érzi magát. Nyilván nem tudott rá válaszolni. Az esemény befejeztével egy nyugállományú katona, elismert és magasan jegyzett – ráadásul a kevés velem szimpatizáló szakértő közé tartozó – jelenlévő odajött hozzám és megkérdezte: te mindig ilyen realista vagy? Az ENSZ már évekkel ezelőtt megmondta, hogy több nő kell a harcoló alakulatokba. Meglepetésemben csak ennyit tudtam válaszolni: én, civil hadtörténész magyarázzam el neked, hogy milyen a háború valósága? Te nem is gondolsz rá, hogy ezek milyen következményekkel járhatnak?
Fentiek miatt már a magyar és szintén liberális dominanciájú folyóiratokba is nehéz bekerülni, ha az ember nem tartozik a brancsba, és egy-egy nagytekintélyű, karrierjét még az előző rendszerben kezdett egyetemi tanár nem pártfogolja doktorandusz korától. Tisztelet a kisszámú kivételnek mindkét területen. Akkora a nyomás a „hivatalos tudományos” világ irányából, hogy az egyébként konzervatív, vagy klasszikus baloldali felfogású tudósok sem mernek szembeszállni velük attól félve, hogy kitagadják őket a tudós társadalomból. Kevesen merik azt felvállalni, amit Jordan Peterson megtett.