Mit hagy ki a Lakmusz?
A tényellenőrök azt a kérdést is felvetették, hogy a népességcsökkenés probléma-e egyáltalán, azt viszont nem, hogy probléma-e a bevándorlás – illetve hogy az a „több utánpótlás” mennyiben köszönhető a bevándorlóknak. Emellett nem nézték a Nyugat-Európán belüli különbségeket, márpedig azok elég nagyok, hiszen Franciaországban a legmagasabb a termékenységi ráta, Spanyolországban pedig a második legalacsonyabb. Úgy tesznek tehát,
mintha nem lenne érdekes, hogy az „utánpótlás” honnan származik,
hiszen aki mondjuk afrikai bevándorlók gyerekeként született Franciaországban, az franciának számít. Hát még, ha a nagyszülei vagy dédszülei voltak bevándorlók. Ez technikailag, nominálisan igaz, ám szociokulturálisan elég egyértelműen nem.
Sylvie Le Minez francia demográfus márciusban azt nyilatkozta a France24-nek: „a francia népesség egyharmadának van köze a bevándorláshoz három generáción belül”.
A francia népesség az 1970-es 2,5-ös termékenységi rátáról 1995-re visszaesett 1,71-re, aztán visszakapaszkodta magát, 2010-ben 2,02 volt, jelenleg pedig 1,79. A Worldometers szerint ez 2050-ig nagyjából így is marad.
2009-2017 közt 16-18,8 százalék volt azoknak a francia földön születetteknek az aránya az egész születésszámhoz képest, akik bevándorló anyától születtek – és ebben a számban nincsenek benne a harmadik és további generációs bevándorlók. A frissen érkezett bevándorlók körében a termékenységi ráta ekkor 2,77-2,6 közt alakult. A nem bevándorló anyák közt pedig 1,88-1,77 közt. A teljes francia átlag 1,99-1,88 volt, azaz
a friss bevándorlók körében született gyermekek jó egytizedet javítottak a rátán.
A friss bevándorlónők a gyermekvállaló korban lévő nők 12 százalékát tették ki. 2014 óta tőlük születik a frissen születettek 6 százaléka.
Az általam idézett cikk a definícióknál jelzi is: „a bevándorlók lányai, akik Franciaorságban születtek, és akiket második generációként ismerünk, bennszülöttnek számítanak, és nem foglaltatnak benne a bevándorló nők kategóriájába.” Pedig Párizsban az ő gyerekeik is zavarognak.
Na most, ha szociokulturális okokból teljes joggal kiegészítenénk a fenti számokat eme második generáció gyermekeivel, azt hiszem, az arányok érdekesen változnának.
2014-ben a friss bevándorlók körében a termékenységi ráta Európában 2,22 volt. Közülük is a legmagasabb a Maghreb-országokból (Algéria, Tunézia, Marokkó, stb.) érkezők körében: 3,5.
A legnagyobb a bennszülöttek és az egész népességre vonatkozó termékenységi ráta közti különbség Franciaországban, Belgiumban és Luxembourgban.
(És még mindig csak az elsőgenerációs bevándorlókat számoltuk; az egész népességben pedig benne vannak a bevándorlók, míg a bennszülöttes arányszámban nem lennének benne.)
Ha az ember átböngész pár tanulmányt, és próbál egy összképet kapni, olyan megállapításokba fog ütközni, hogy ugyan a bevándorlók második és harmadik generációjának termékenységi rátája már közelít a bennszülött népességéhez, de például a marokkói és török származású második generációsok Hollandiában még mindig magasabb rátával rendelkeznek, mint a holland hollandok. Nagy-Britanniában ugyanez a helyzet a pakisztáni és bangladesi származásúakkal. Németországban a dél-európai bevándorlók gyermekeinek termékenységi rátája azonos a németekével, a török származásúaké azonban nagyobb annál, még úgy is, hogy a szüleikénél kisebb. Azaz „összességében a tanulmányok azt mutatják, hogy a bevándorlók gyermekeinek kisebb a termékenységi rátája, mint szüleiké, de egyes csoportjaik, főleg a nem európai származásúaké még mindig magasabb, mint a bennszülötteké.” Hogy ez mennyire húzza fel az egész ország termékenységi rátáját, az persze a nem európai bevándorlók népességen belüli arányától függ, és országról országra változik.