Vallásháború a kereszténység ellen?

"Az elmúlt években egyre gyakrabban találkozunk a szakirodalomban és a politikai publicisztikában is olyan írásokkal, amelyek nemcsak azt vonják kétségbe, hogy a mai nyugati államok világnézeti szempontból semlegesek, hanem egyenesen úgy fogalmaznak, hogy az „üres köztér” liberális illúziójával szemben valóságos vallásháború zajlik, elsősorban a kereszténység és az azt felváltani kívánó „új vallások” között.

A brit Tara Isabella Burton könyve is ebbe a trendbe illeszkedik, s bár a szerző elsősorban újságíróként és regényíróként ismert, a Különös rítusok: új vallások egy istentelen világ számára című 2020-as műve mindent egybevetve szerencsésen egyesíti magában a népszerűsítő elbeszélés és a tudományos elemzés műfaji jellemzőit.

Már a hangsúlyozottan személyes, számos anekdotikus elemmel tarkított bevezetés is megfogalmazza a tézist, miszerint „úgynevezett”, tehát nem a szó szoros értelmében vett szekuláris korszakban élünk. (Még pontosabban fogalmazva: a jelenlegi Amerika él ilyen korszakban, mert az elemzések nagy része bevallottan az amerikai tapasztalatra összpontosít, még ha tanulságai kiterjeszthetők is a nyugati világ legtöbb társadalmára.) Ez csupán azért kerüli el olykor a figyelmet, mert a „szekuláris” és a „vallási” fogalmai köztudottan rendkívül homályosak, bár ebben a fogalmi homályban – legyünk őszinték – Tara Isabella Burton sem fog rendet vágni. Az első fejezet ugyan tiszteletreméltó alapossággal igyekszik valamilyen sajátos meghatározását adni a vallásnak, de végeredményben csupán egy olyan, a vallástudományból jól ismert (de ettől még nem kevésbé vitatható) definícióhoz jut el, amely szerint a vallás olyasmi, ami (1) „jelentést” ad a világ eseményeinek; (2) igyekszik ehhez valamilyen személyes életcélt és morális kódot kapcsolni; (3) képes egybefogni egy közösséget; és (4) rituális cselekvéseket tartalmaz.

Az ilyen definíciókkal persze mindig az volt a gond, hogy – eltekintve Burton saját példáitól – a kommunista mozgalomtól kezdve a vasárnapi futballmeccsek látogatásáig az emberi életvilág szinte minden megnyilvánulása nevezhető ilyen értelemben „vallásinak”, miközben az egyéni vagy nem-rituális vallásosság egyes példái kimaradnak a definícióból. A szerző mentségére szóljon, hogy ezt el is ismeri, bár ezzel még tovább tágítja a vallások körét. „Nem minden új vallás felel meg mind a négy kritériumnak” – írja, és valószínűleg ezzel függ össze az is, hogy a terminológia feltűnően pontatlan marad az egész tárgyalás során. A könyv címe, mint láttuk, „rítusokról” szól, később „új vallásokról” hallunk, majd ezeket „új kultuszoknak” nevezi, még később „intuitív” (intuitional) vallásoknak (szembeállítva az intézményes, tehát institutional vallásokkal), de ugyanígy kedveli az „újrakevert” (remixed) vallásosság kifejezést is, miközben rendszeresen visszatér olyan hagyományos fogalmakhoz is, mint a világi vallás (secular religion) vagy a polgári vallás (civil religion). Mindez azonban – hadd hangsúlyozzam még egyszer – nem a brit írónő egyéni fogyatékossága, hanem az úgymond „világi vallások” szóhasználatának általános problémája: hogyan lehet valami egyszerre világi, tehát nem vagy nem igazán vallásos, és egyben mégis vallás.

A definíciós nehézségek tárgyalása – ha nem is megoldása – után viszont a második fejezet helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a vallás „privatizációja” nem olyasmi, ami napjainkban kezdődött, hanem mély gyökerei vannak az állam és az egyház elválasztásának amerikai gyakorlatában. Habár a történeti áttekintés olykor zavaros – hol azt halljuk, hogy az első amerikai telepesek eleve nem voltak olyan vallásosak (vagy pontosabban: templomba járó keresztények), mint sokan gondolják, hol azt, hogy ezen az első nagy vallási ébredés alapvetően változtatott, hol pedig azt, hogy a templomba járás ennek ellenére folyamatosan csökkent a függetlenségi háborúig –, abban valószínűleg igaza van a szerzőnek, hogy az inga a vallásosság (megint csak: a rendszeres keresztény vallásgyakorlat) és ennek elhanyagolása között folyamatosan ide-oda lengett az amerikai történelemben. A mindig is keresztény Amerika mítosza inkább az 1950-es évek csúcspontjához kapcsolódik, amikor a politikai és a társadalmi életben valóban meghatározó szerephez jutott egyfajta intézményes protestáns konszenzus.

A történeti részletek önmagukban rendkívül érdekesek, de Burtont – és talán bennünket is – jobban érdekel, hogy a kezdetektől az 1950-es évekig tartó ingadozás, amelynek utórezgései egészen az 1960-as évek hippimozgalmait követő evangéliumi ellencsapásig, az 1980-as évek „Religious Right” és „Moral Majority” mozgalmáig tartottak, miért nem látszik folytatódni napjainkban.

A harmadik fejezet ugyanis kijózanító elméleti érvekkel és statisztikai adatokkal támasztja alá, hogy egy újabb vallási ébredésnek (ha ezen a hagyományos, intézményes kereszténység visszatérését értjük), semmi esélye nincsen. A társadalom összetételének változása, a felekezetközi házasságok szaporodása, a valamilyen konkrét egyházhoz tartozás társadalmi presztízsének visszaszorulása mind abba az irányban hatnak, hogy a fiatal nemzedék máshol keressen jelentést, életcélt, közösséget és rítust a maga számára. Ehhez járul a fogyasztói kapitalizmus individualizáló tendenciája és az internet megjelenése, amely puszta léténél fogva a területi alapon szerveződő organikus közösségek (köztük az egyházak) felbomlását segíti elő.

De mindez még az előtörténethez és az elméleti bevezetéshez tartozik. Valójában még a könyv negyedik fejezete is inkább a Harry Potter – és más könyvek, filmek, blogok, internetes oldalak – rajongói csoportjainak szerepét hangsúlyozza az új „vallások” létrejöttében, és továbbra sem világos, mi köze mindennek a vallási kérdéshez általában. Burton maga is elismeri, hogy „a rajongás talán nem vallás a szó legszűkebb értelmében, hiszen nem igényli, hogy követői bármilyen formális hithez csatlakozzanak, akár metafizikai értelemben, akár abban a világban, amelyben jelenleg élünk.” Viszont „nagyon is létező mechanizmusa a kollektív identitásképzésnek, ami megfelel a vallás durkheimi definíciójának”. Ne feledjük, hogy a „rajongó” (fan) szó maga is a vallási „rajongás” (fanaticism) származéka, és ebben az értelemben „mindnyájan rajongunk valamiért vagy valakiért”. Ami akár igaz is lehet, de eszerint arról van szó, hogy mindnyájan vallásosak vagyunk, ami némiképp lerontja a tényleges párhuzamok meggyőző erejét. Azt mondani, hogy mindenki vallásos, majdnem ugyanazt jelenti, mintha azt mondanánk, hogy senki sem az: csak hát ez esetben felesleges leleplezni a következő fejezetekben szereplő „világi” ideológiák bármelyikét mint „valójában” vagy „burkoltan” vallásost.

A könyv ötödik fejezetében a „wellness kultúra” – egyébként rendkívül informatív, számos primer forrást idéző – elemzésével találkozunk, bár maga a felismerés, hogy az aszkézisnek ez a formája, amely önmagunk meghaladására, a test és a lélek egyensúlyának egy magasabb szinten való helyreállítására irányul, nagyon hasonlít bizonyos „vallási” elképzelésekre, nem különösebben eredeti, többen is megírták korábban. Amire mégis érdemes odafigyelni, az az, hogy Tara Isabella Burton ezen a helyen immár sokadszor utal az „önimádat” jelenségére és ennek összefüggésére a kapitalizmus ideológiájával, ami felveti a kérdést, hogy miért nem szerepel a „pszichológia mint vallás” vagy a „piac mint Isten” a felsorolt világi vallások között (lásd Paul C. Vitz és Harvey Cox erre vonatkozó műveit).

A hatodik fejezet a „mágikus ellenállás” ideológiáit tárgyalja hasonló szellemben: a magyar olvasó számára a boszorkányság vagy annak modern változata, a Wicca-kultusz talán nem tűnik jelentős politikai-társadalmi tényezőnek, de kétségtelen, hogy az Egyesült Államokban – különösen a feminizmus egyes radikális irányzataival összekapcsolva – komoly hatást fejthet ki. „Világi vallásnak” nevezni ugyanakkor ismét csak fogalmi zavarra utal, hiszen nyíltan vallási hiedelemmel van dolgunk, nem olyasmivel, ami a „vallást” akarja bármi mással helyettesíteni. A kereszténységet persze igen, és a keresztényellenes diskurzusban a „vallás” valóban sokszor a „kereszténység” szinonimája, de ettől még a vallás helyett választott „spiritualitás” nem lesz kevésbé vallási (már ha elfogadjuk Burton korábban adott meghatározását).

A hetedik fejezet az „új perfekcionizmust” és a „szexuális utópiákat” nevezi meg új vallásokként, de azért legyünk óvatosak. Tény – sőt valószínűleg napjainkat alapvetően meghatározó tény –, hogy a kereszténységgel szemben fellépő ideológiák leghatásosabb érvelésmódja a szexuális szabadságra hivatkozik, a szabad önkifejezés legfontosabb terepének tartva a nemi identitás és orientáció megválasztásának jogát, szemben minden korábbi társadalmi normával. Az azonban továbbra is kérdéses, milyen jogon nevezzük A szürke ötven árnyalatát vagy egyes BDSM oldalakat „vallási” jelenségeknek (hacsak a keresztény normáktól való eltérés nem számít ab ovo vallási törekvésnek), és ezen nem segít az sem, hogy a könyv idéz néhány kiragadott példát olyan interjúkból, ahol valaki – akár a kézzel történő anális behatolást – szellemi élményként írja le."