Százharminc éve született Füst Milán

2018. július 16. 07:55

Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró és esztéta 1888. július 17-én született Budapesten.

2018. július 16. 07:55

Százharminc éve, 1888. július 17-én született Budapesten Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró és esztéta.

Elszegényedett zsidó kispolgári családban született Fürst Milán Konstantin néven. Apja hivatalnok volt, korán meghalt, anyja szűkös körülmények között nevelte. Tizenhat évesen, 1904-ben tüdővérzést kapott, Abbáziába került, itt kezdte vezetni naplóját, amelyet 1944-ig folytatott. (Az anyag nagy része a második világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek azonban később megjelentek.) 

1912-ben fejezte be közgazdasági és jogi tanulmányait a budapesti egyetemen. Felső kereskedelmi iskolákban tanított, szenvedélyes pedagógus volt. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia, az őszirózsás forradalom idején alakult irodalmi társaság jogásza volt. 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, bujkálni kényszerült. 1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, életét az írásnak szentelte.

1908-ban lett a Nyugat munkatársa, ekkor kötött barátságot Osvát Ernővel, Kosztolányi Dezsővel és Karinthy Frigyessel. Első írásai is a Nyugatban jelentek meg, verseire az ószövetségi zsoltárok és Berzsenyi költeményei hatottak. Ő a magyar szabadvers egyik megteremtője: 1914-ben megjelent Változtatnod nem lehet című első verseskötetében látványosan szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal. Nem verselt könnyen, aggályosan csiszolta, formálgatta méltóságteljesen komor sorait. 1934-ben tette közzé válogatott verseit, a kötet a magyar költészet jelentős megújítójának terméke, aki az archaizáló stílus és a modernség egyéni ötvözetét hozta létre.

Színműíróként az Aggok a lakodalmon című 1910-es darabjával mutatkozott be. 1914-ben egy újsághír nyomán készítette el naturalista drámáját, a Boldogtalanokat, amelyet Osvát kora legjobb magyar darabjának tartott. Szellemi önarcképét a Catullus című drámában és leghíresebb színművében, a IV. Henrik királyban rajzolta meg, amelynek shakespeare-i léptékű történelmi tablójában a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását festette meg. A hatvanas években még megérhette a darab bemutatását és óriási sikerét.

Első kisregényeiben a 19. századi lélektani próza eszközeit alkalmazta (Advent, Az aranytál), bennük már kifejeződik alapvető létélménye, a magányosság és a hontalanság. Leghíresebb szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett különösebb feltűnést, de az 1958-as francia kiadás után világsiker lett. A regényben egy szokványos féltékenységi történetből fausti művet teremtett az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.

A második világháború után ismét katedrára állhatott, szabadegyetemi előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg. Ebben az évben lett a budapesti egyetemen az esztétika magántanára, ekkor kapott Kossuth-díjat is. Máig legendás hírűek a pesti bölcsészkaron tartott Shakespeare-kollégiumai. Írt tanulmányt az angol bárdról, és lefordította a Lear királyt is.

Késői kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd sorra láttak napvilágot emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette (Önvallomás a pálya végén, Ez mind én voltam egykor). Bölcseleti műve a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve. 

1961-ben született utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé. 1965-ben a Nobel-díj várományosaként emlegették, de a díjat nem kapta meg.

1967. július 26-án halt meg Budapesten, utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak halála után, 1986-ban adták ki először.

Füst Milán mélyen szkeptikus alkat, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének. Schöpflin Aladár írta róla: „Erős, független költői egyéniség, nem hasonlít senkihez, egyedül áll a világban."

(Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja, nyitókép: Petőfi Irodalmi Múzeum)

 

Összesen 8 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Csigorin
2018. július 16. 16:52
Egy érdekesség: 1952-ben Rákosi születésnapjakor ő volt azon kevesek egyike aki az akkor valamit számító nagyságok közül nem küldött verset a születésnapra.
meskhal
2018. július 16. 16:24
ez itt egy Füst Milán adaptáció: https://www.youtube.com/watch?v=U6EiYUwamjU&t=1s
fakocka
2018. július 16. 16:19
Elegem van a zsidó költőkből, aki nem színmagyar, menjen amerre lát. DDDD
a hun
2018. július 16. 09:21
Öregség Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől? S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben? Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak… Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve… Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem? Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor Leborúltam a sötétben elétek! Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor, Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, – ősz haját verte a szél is S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. –Ámde az Istenség Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger… Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna. S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem… S a feje körül tompa derengés.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!