A szólásszabadság barátja vagyok, azokat a jelenségeket azonban, amelyek súlyos traumát okozhatnak, mint például a nemzeti és a nemzetközi szocializmus bűneinek tagadása, korlátozni szükséges, még ha ezek inkább a patológia és nem a politikai véleménynyilvánítás körébe is tartoznak.
Könyveket azonban soha ne tiltsunk, hanem mindig cáfoljunk!
Van itt viszont egy másik probléma. Minden attól függ ugyanis, hogy a társadalom etikai-morális immunrendszere mennyire erős: ki lehet-e tenni egy-egy baktériumnak, gyengített vírusnak, vagy az első szél elviszi és egy kisebb nátha is ledönti a lábáról. A Nyugat kevert társadalmaival, bizalmi válságával, morális engedékenységével az utóbbi állapotban van.
Mifelénk a kommunizmus évtizedei súlyos strukturális rombolásokat vittek végbe a polgári társadalom önszerveződése, a közösségi összetartozás, a nemzettudat és a vallásos elköteleződés szempontjából, ugyanakkor Közép- és Kelet-Európában ellenanyag is felhalmozódott, amely miatt az itteni társadalmak a nyugatiakhoz képest konzervatívabbak. Az elmúlt harminc évben az derült ki, hogy míg minket a kommunizmus 40-45 évre hibernált, addig a Nyugat megváltozott. Ezzel kapcsolatban írta a bolgár liberális Ivan Krastev, hogy „a hidegháború alatt a konzervatív szemléletű lengyelek számára a nyugati társadalom számított normálisnak, mivel, szemben a kommunizmussal, hagyományos volt. Ma azonban a lengyelek felfedezték, hogy a Nyugat »normalitása« szekularizációt, multikulturalizmust és melegházasságot jelent.” Így vagyunk ezzel mi is.
A törlésnek olykor mintha fontos kiegészítőivé válnának az átírás(ok)ra tett különféle kísérletek. Sőt, néha az a benyomásunk lehet, hogy a(z el)törlés igénye valójában azt a célt szolgálja, hogy az ideológiailag végletesen telített átírások, finom(abb) módosítások elfogadhatóbbnak tűnjenek, könnyebben átmenjenek az egyes emberek szűrőjén. Létezik efféle – akár a „túlzás trükkjé"-nek is nevezhető – jelenség?
Kettős mozgás érvényesül: létezik egyrészről az át- és felülírás gyakorlata, a ki- és eltörlés technikája, amely a múlt megváltoztatását célozza, nem csupán hamis emlékek létrehozásával, hanem új emlékezet-komplexum kialakításával. Ez a gyakorlat persze réges-régi, a totalitárius diktatúrák bevett gyakorlata volt, gondoljunk csak a Sztálin mellől rendre kitörölt fénykép-alakokra, de ilyen volt az is, amikor a Rajk-per után a kommunista diktatúra létrehozásában elévülhetetlen érdemeket szerző egykori illegális kommunista, majd bolsevik belügyminiszter szerepét-személyét egyszerűen elfelejtették a hazai kommunista üdvtörténetből.