A központosított állam olyan, mint egy „egyablakos rendszer” – beszélgetés Randy Barnett professzorral

2019. július 16. 11:29

A vállalatok azért szorgalmazzák annyira a központosított kormányzatot az EU-ban, mert így az egyes tagállamok helyett egyből ahhoz fordulhatnak. Ez azonban egy Hobbes-féle államszörnyet, egy Leviatánt eredményez, amely ellen „Szent Háborút” kell vívni – fogalmazott az USA egyik vezető alkotmányjogásza. Randy Barnett professzorral Sándor Lénárd, az NKE kutatója beszélgetett.

Sándor Lénárd: Nagy megtiszteltetés, hogy üdvözölhetem Randy Barnettet, a Georgetown Egyetem Carmack Waaterhouse jogelméleti professzorát, aki a Georgetown Alkotmányközpont vezetője. Ön a szerzője a rendkívül izgalmas Our Republican Constitution: Securing the Liberty and Sovereignty of We the People című könyvnek, amelyben az amerikai alkotmány két, egymással versengő felfogását tárja az olvasók elé. Felvázolná nekünk ezt a két felfogást? Hogyan fejlődtek ezek az Egyesült Államok történelmén keresztül?

Randy Barnett: Köszönöm, hogy részt vehetek az interjúsorozatukban. Igen, két felfogás létezik arról, hogy miben is áll a jó alkotmány. Ezek pedig a népszuverenitás kétféle felfogásán alapszanak, amelyek a „Mi, a nép” [az Egyesült Államok alkotmányának bevezető szavai, amelyek a népszuverenitás elvét fejezik ki] eltérő értelmezéseiben gyökereznek: a „Mi, a nép” kollektivista és individualista felfogásában.

Az államalapítás idejét jellemző politikaelmélet megkövetelte a „szuverén” pontos kijelölését egy kormányzaton belül annak érdekében, hogy meghatározható lehessen, kinek is van joga uralkodni. A jog közvetlen vagy közvetett módon a szuverén akaratából vagy kívánalmából származott. Ki is lett a „szuverén”, miután az amerikaiak megszabadultak angol királyuktól, vagyis a korábbi szuverén uralkodójuktól? Az alapító atyák erre a kérdésre adott válaszként alkották meg a „népszuverenitás” fogalmát.

Amerikában a „Mi, a nép” a szuverenitás végső hordozója.

De hogyan is működhet mindez? Ha a szuverenitás szerepe annak kijelölésében rejlik, hogy „ki uralkodik” az emberek felett, és maguk az „emberek” végső soron a szuverének, akkor ez így egy ellentmondásnak tűnik. Miben is áll a szuverén „akarata” a „Mi, a nép” – et alkotó sokféle embernek?

Az ellentmondás kiküszöbölésének egyik lehetséges útja, ha a „Mi, a nép” fogalmát kollektív módon olvassuk, ami a népszuverenitás kollektív felfogásához vezet. Az „emberek akarata” nem lehet minden egyes ember akarata; csakis a többségnek az akarata lehet. Ennél fogva a jó alkotmány az a „demokratikus alkotmány”, amely a „Mi, a nép” mint egy kollektív csoport akaratát tükrözi, ami az emberek többségének az akaratát jelenteni.

Ha a népszuverenitásnak ezt a felfogását valljuk, akkor a bírák – akik nem megválasztott tisztviselők, illetve nem a többség akaratát képviselik és nem is elszámoltathatóak – nem szabad, hogy – a rendkívül szélsőséges esetektől eltekintve – beavatkozzanak a képviselőház vagy a törvényhozás által megtestesített demokratikus többség akaratába. A népszuverenitásnak ez a felfogása olyannyira elterjedt, hogy úgy gondolom, az olvasói el sem tudják képzelni, hogy létezik egy másik felfogás is. Pedig létezik.

A népszuverenitás másik felfogása individualista, és a „Mi, a nép” – re individuumonként tekint, akik közül mindenkinek elidegeníthetetlen és természetből fakadó jogai vannak – a Függetlenségi Nyilatkozat szavai értelmében – az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez. (Fontos megjegyezni, hogy ezeket a jogokat az egyének hordozzák, és nem az egyének közössége, mint egész.) Ha pedig „Mi, a nép” egyénekből áll – vagyis ha mindannyiunkból egyenként –, és ha mindegyikünket olyan természetes jogok illetnek meg, amelyek megelőzik a kormányzat létezését, akkor a kormányzat alapvető célja, hogy biztosítsa ezeket a jogokat. Ennek megfelelően pedig a Függetlenségi Nyilatkozat következő mondata úgy fogalmaz, hogy „ezen jogok [egyéni, természetes és elidegeníthetetlen] érvényesítése érdekében Kormányzat jön létre az Emberek között…”

A népszuverenitás ezen felfogása szerint különböztetünk kormányzottak és kormányzók, vagyis kormányzat között. Valójában maga a Függetlenségi Nyilatkozat fogalmaz úgy, hogy „Kormányzat jön létre az Emberek között”, ami annyit tesz, hogy az emberek egy része között. Ezek a kormányok „a legitim hatalmukat a kormányzottak beleegyezéséből merítik.” Mit jelent tehát ennek megfelelően, hogy a „Mi, a nép” a szuverenitás végső gyakorlója?

A „Mi, a nép” azért szuverén, mert „Mi, a nép” a végső uralkodó, és azok, akik a kormányzatot alkotják, szolgálnak. A „Mi, a népet” illetik meg a jogok, és a kormányzatok pedig „azért jönnek létre, hogy ezeket a jogokat garantálják.” A kormányzatnak csak hatalma van, jogai nincsenek, és „a jogos hatalma” a szuverén uraik, vagyis a „Mi, a nép” jogainak megóvása érdekében korlátozott.

Ennek megfelelően a jó kormányzásnak az a mércéje, hogy vajon képes-e hatékonyan biztosítani az emberek jogait. A választott képviseleti szervek fontosak, – de nem azért, mert az emberek akaratát fejezik ki, hiszen ez egy teljes fikció. A törvényhozó szerveknek a választása azért fontos, hogy ellenőrzést biztosíthassanak a kormányzati hatalom felett. Az emberek így egyszerűen leválaszthatják az uralkodóikat ahelyett, hogy megdöntenék őket vagy merényletet követnének el ellenük.

Ezen felül fontos, hogy egy független bíróság ellenőrizze azt, vajon a választott testületek a „jogos hatalom” keretei között maradnak, és nem sértik meg a „Mi, a nép” elidegeníthetetlen jogait. A könyvemben az első felfogást az alkotmány demokratikus felfogásának nevezem, míg a másodikat az alkotmány republikánus felfogásának. Ez azonban nem utal a jelenlegi demokrata vagy republikánus pártokra. Ehelyett ez a „Mi, a nép” két különböző felfogását takarja, amely a népszuverenitás, illetve emellett a jó alkotmány két különböző felfogásához vezet.

S. L.: Melyek a legfontosabb következményei ennek a két felfogásnak napjaink Amerikájában? Vajon az alkotmány republikánus felfogása képes megóvni az amerikaiakat egy túlburjánzó kormányzat és szabályozás veszélyétől?

R. B.: A fogalomhasználatom szerint a mi alkotmányunk egy republikánus alkotmány, és nem demokratikus. A demokratikus Kongresszus csupán egy része egy nagyobb struktúrának, amelynek az a funkciója, hogy megóvja az embereket megillető jogokat. Ehhez a struktúrához tartozik például a hatalmi ágak elválasztása a Kongresszus két háza vagy kamarája között, a Kongresszus és a végrehajtó hatalom között, valamint egy független bíróság működése, amely ellenőrzés alatt tartja a többi hatalmi ágat.

Emellett ez a struktúra a Kongresszus törvényhozói hatalmának korlátozását is magában foglalja annak érdekében, hogy a fennmaradó hatalmat az ötven különböző tagállam gyakorolhassa. Ezt hívjuk „megosztott szuverenitás” elvének. Az Egyesült Államok ötven tagállama megőrzi a sokszínűséget, valamint versenyzik egymással a jó közpolitikai intézkedések megtervezése és megvalósítása terén, és miközben versenyeznek, egyúttal meg is védik a „Mi, a nép” – nek biztosított jogokat. Európában ezt az elvet nevezik „szubszidiaritásnak”, ugyanis a helyi ügyeket helyi hatóságoknak kell vinniük.

Ez azért olyan fontos a napjainkban, mert az alkotmány struktúrájának valamennyi „nem demokratikus” része – mint például a Szenátus, az elektori kollégium vagy a Legfelső Bíróság – támadás alatt áll a „demokratikusság hiányának” vádja miatt. A könyvem célkitűzése, hogy igazolja: ezek az intézmények éppen azért jók, mert nem demokratikusak abban az értelemben, hogy nem a többségi elv szerint működnek. Ehelyett inkább korlátot állítanak a többség hatalomgyakorlása elé azért, hogy se a többség, se a kisebbség ne csorbíthassa egykönnyen az egyéni jogokat.

S. L.: Ugyanakkor néhány szakértő azon az állásponton van, hogy az ésszerűtlen bírói aktivizmus az államok demokratikus döntéshozatali eljárásának elfojtásával fenyeget. Az Egyesült Államok például az 1960-as és '70-es évek során olyan időszakot élt át, amelyben egy progresszív és aktivista Legfelső Bíróság ellentmondásos, néha egészen népszerűtlen jogokat érvényesített a szövetségi és a tagállami kormányzatokkal szemben is. Hogyan látja a bírói aktivizmus veszélyét?

R. B.: A „bírói aktivizmus” egy rendkívül kényes kérdés. Ez a fogalom egyfelől arra utal, amikor a bírák megsemmisítenek egy „demokratikus többséggel” elfogadott szabályozást. Ha ez így van, akkor azok, akik azt gondolják, hogy a bíráknak az alkotmányellenes jogszabályokat meg kell semmisíteniük – és majdhogynem mindenki így gondolja – mind a „bírói aktivizmus” pártján állnak. Másfelől azonban pejoratív kifejezésként is lehet használni arra utalva, hogy a bírák helytelenül avatkoznak be a törvényhozási eljárásba olyan jogszabályokat érvénytelenítve, amelyek érvényesek voltak, és hatályban kellett volna tartani őket.

Ugyanakkor a „bírói aktivizmus” utóbbi felfogása annak megválaszolását igényli – és általában feltételezi is –, hogy a bírói megsemmisítés miért volt helytelen az érvénytelenített jogszabály alapján. Másként fogalmazva: a „bírói aktivizmus” pejoratív értelmű használata során a kritikusoknak meg kell magyarázni, hogy érdemét tekintve miért volt helytelen a döntés – nem elég pusztán azt állítani, hogy egy meg nem választott bíró érvénytelenítette azt a jogot, amely a választott képviselőkön keresztül az emberek „akaratát” tükrözte.

Természetesen ezt a pejoratív értelmet bizonyos mértékig tompítja, ha megértjük, hogy mind a törvényhozók, mind pedig a bírák pusztán csak a szuverén nép szolgái, és egyiknek a nézete sem tükrözi feltétlenül a „nép akaratát”. A mi rendszerünkben a bírákat és a törvényhozókat is köti és szabályozza a jog, vagyis az írott alkotmány.

Amikor a Kongresszus túllépi a hatalmát, azt „törvényhozói aktivizmusnak” nevezzük, amikor pedig a bírák teszik ugyanezt, azt „bírói aktivizmusnak”. De vigyáznunk kell arra, hogy a címkék ne váljanak mérvadókká.

S. L.: Az imént szóba került a hatalmi ágak elválasztása, minthogy a „megosztott szuverenitás” elmélete és a tagállamok autonómiája szintén része annak a rendszernek, amelyet a „fékek és ellensúlyok” rendszerének tekintenek. Mit gondol a Legfelső Bíróság néhai bírájának, Louis Brandeis – nak azon híres felfogásáról, amely a tagállamokat a „demokrácia laboratóriumainak” tekintette?

R. B.: Louis Brandeis egy híres progresszív volt, és az általa elképzelt „demokrácia laboratóriumai” a szabályozás laboratóriumait jelentették, vagyis az embereket érintő szabályozás különféle útjait és módszereit. Eszerint, amint sikerül felfedezni, hogyan is kell egy adott területet illetően az embereket szabályozni a tagállami szinten, akkor ennek mintájára kell majd szövetségi szinten is mindenkit szabályozni. Vagyis ez az elképzelés ellentétben áll az egyéneket megillető szabadságok védelmével.

Sajnos az Egyesült Államokban kifejlődött és jelenleg is kitapintható az úgynevezett „kooperatív föderalizmus” jelensége. Ez azt jelenti, hogy a szövetségi kormányzat adóztatási hatalmánál fogva a tagállam lakosait szövetségi jövedelemadóval sújthatja, és aztán ennek az összegnek a folyósításával arra ösztönözheti a tagállamokat, hogy a szövetségi kormányzat kívánalmainak megfelelő szabályozásokat léptessenek életbe. A tagállamok pedig ezzel egy alárendelt helyzetbe sodródnak, miközben a szövetségi kormányzat adó formájában veszi el a tagállami lakosok jövedelmét. Ha egy tagállamok elutasítja a forrás igénybevételét, akkor abból a többi tagállam részesül. Ennek megfelelően a tagállamoknak politikai értelemben nehéz elutasítani annak a forrásnak folyósítását, amelyet a szövetségi kormányzat a saját lakosaitól vett el és hagyni, hogy ezek a források más tagállamok lakosait gazdagítsák. A szövetségi kormányzat kezében ez az egyik leghatékonyabb eszköz, hogy olyan szabályozásra késztesse az államokat, ami egyébként meghaladhatja a Kongresszus hatáskörét.

S. L.: Ha már a kiterjedt szövetségi kormányzatról beszélünk, akkor az egyik legsúlyosabb fenyegetés, amellyel az Egyesült Államok jelenleg szembenéz, az a Washingtonban burjánzó bürokrácia. Az úgynevezett „adminisztratív állam” jelensége évtizedek óta a közéleti viták középpontjában áll, ugyanakkor gyökerei legalább a progresszivizmus korszakáig nyúlnak vissza. Meg tudná világítani ennek a jelenségnek a hátterét és azt, hogy ez miért veszélyezteti a hatalmi ágak elválasztását és a népszuverenitás elvének érvényesülését?

R. B.: Ez egy nagyon jó kérdés, tudniillik az „adminisztratív állam” problémája igen régre nyúlik vissza. A mi „republikánus alkotmányunk” csak akkor képes megóvni a „Mi, a nép” szabadságait, ha a rendelkezésit betartják. Ez az egyik oka annak, amiért jómagam azt az „originalista” alkotmányértelmezést tartom helyesnek, amely egyszerűen azt vallja, hogy az „alkotmány értelmének állandónak kell maradnia, amíg megfelelően meg nem változtatják egy alkotmánymódosítással.” Az alkotmány az a jog, amely kormányozza azokat, akik kormányoznak bennünket. A kormányzottak pedig – alkotmánymódosítási eljárás nélkül – éppen úgy nem tudják többé megváltoztatni az őket kormányzó jogot, mint ahogyan „Mi, a nép” sem tudja megváltoztatni a ránk vonatkozó szabályokat jogalkotási eljárás nélkül.

Ugyanakkor, ha az alkotmányt nem követik, akkor nem képes megvédeni az embereket megillető jogokat. Ennek megfelelően a valódi kérdés az, hogy ezek a független ügynökségek betartják-e az alkotmány rendelkezéseit vagy sem.

Az alkotmány több helyütt is kifejezetten rendelkezik bizonyos „hivataloknak” a végrehajtó hatalmi ág keretei között történő felállításáról. Ezeknek a hivataloknak a feladata, hogy végrehajtsák a Kongresszus által megalkotott szabályokat. A Kongresszus nem végrehajtója a saját maga által alkotott szabályoknak. A probléma ennek megfelelően nem az ügynökségek vagy hivatalok működése. A problémát e helyett inkább az jelenti, hogy vajon ezek az ügynökségek vagy hivatalok egyszerűen csak végrehajtják – illetve igazgatják és végrehajtják – a szövetségi törvényhozás során alkotott jogot, vagy ezek az ügynökségek saját maguk is jogot alkotnak.

Az 1930-as évek óta a Kongresszus olyan tág törvényeket alkot, amelyek lényegében inkább célokat fogalmaznak meg ahelyett, hogy az egyes állampolgárok számára szabályokat alkotnának. Ennek eredményeként pedig a törvényhozó helyett egyre inkább a végrehajtó hatalom ügynökségei alkotnak az állampolgárok számára szabályokat, és ezzel jócskán túlterjeszkednek a Kongresszus által hatályba léptetett törvények végrehajtásának és igazgatásának szerepkörén. Amikor tehát a Kongresszus a törvényhozói hatalmat a végrehajtónak delegálja, azzal megsérti a hatalmi agáknak azt az elválasztását, amelyet az eredeti alkotmány megóvni szándékolt.

Ezt nevezzük „delegációt tiltó doktrínának” (nondelegation doctrine). Ugyanakkor a Legfelső Bíróság az 1930-as évek óta egyetlen esetben sem mondta ki ennek a doktrínának a sérelmét. Ha megvédené ezt a doktrínát és érvénytelennek mondaná ki azt a jogot, amely meg nem engedett módon delegálja a törvényhozói hatalmat, akkor ez „bírói aktivizmusnak” minősülne a szó szoros értelmében, míg nem lenne az a szó átvitt (vagy a korábbiak szerint a pejoratív) értelmében.

S. L.: Ezek szerint az „adminisztratív állam” fenyegetése ott lebeg az alkotmányjog horizontján. Milyen orvoslását tudja elképzelni ennek a dilemmának? Milyen szerep jutna ebben a Legfelső Bíróságnak?

R. B.: Két módon tudunk kellő változást elérni az Egyesült Államokban. Ezek közül az egyik az alkotmány módosítása. Létezik egy mozgalom, amely össze kíván hívni egy olyan alkotmánymódosító konvenciót vagy az államok konvencióját, amely e problémák némelyikét megkísérelné orvosolni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ennek meglehetősen kevés a valószínűsége, mert az államok kétharmadának egyet kell értenie egy ilyen konvenció összehívásában. A másik lehetséges megoldás az lehetne, ha a Legfelső Bíróság az alkotmányt az eredeti értelme szerint kezdené el érvényesíteni.

Ennek megfelelően a Legfelső Bíróság kimondhatja, hogy a Kongresszus nem delegálhatja valamennyi törvényhozói hatalmát a végrehajtó hatalomnak és az ügynökségeknek. A Kongresszusnak saját magának kell törvényt alkotnia. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a delegációt tilalmazó doktrína az 1930-as évek óta többé-kevésbé megszűnt létezni az Egyesült Államokban. Bár hivatalba állt néhány új bírónk, jelenleg még sincsen egy stabil, a kilencből öt vagy hat bírót felölelő többség, akik készek lennének az alkotmányszöveg eredeti értelmét visszaállítani. Ebből következően bármilyen változást is fogunk látni, az mindenképpen fokozatos lesz.

S. L.: Ön szerint az Európai Uniót is hasonló veszély fenyegeti a bürokrácia döntéshozatala tekintetében?

R. B.: Mivel tudom, hogy néhányan milyen nagy tévedésben is vannak az Egyesült Államok politikai rendszerét illetően, ezért nem szívesen nyilatkozom egy olyan rendszerről, amellyel kevésbé vagyok tisztában. Ezért csak a legabsztraktabb szintre szorítkozom a válaszomban.

A hatalmi ágak elválasztásának vagy a „megosztott szuverenitás”, illetve a „szubszidiaritás” elveinek a perspektívájából az Európai Unióval az a probléma, hogy nemzetállamok a saját jogalkotásuk tekintetében a függetlenségüknek nagyon nagy részét elveszítik.

Ezen felül az Európai Unió saját maga egy nagy „adminisztratív állam” valódi választások és demokratikus elszámoltathatóság nélkül. Az imént említettem, hogy a választói elszámoltathatóság oka – amit mi demokráciának nevezünk – az, hogy a hatalommal való visszaéléssel szemben kontrollt kínáljon, és nem az, hogy kifejezze a valódi „népakaratot”. Európában igen sok „nép” él, akik egyre kevésbé képesek ellenőrzésük alatt tartani a jogot alkotó központi bürokrácia hatalmát. Még az Európai Parlamentnek sincsen sok beleszólása a jogalkotásba, ugyanis a jogot a különféle ügynökségek és bizottságok alkotják. Az Európai Unió bizonyos értelemben annak az „adminisztratív államnak” a szélsőséges formája, amelyet itt, az Egyesült Államokban láthatunk, és amely a szabadsággal összefüggő dilemmákat felveti. Éppen úgy, mint nekünk, Önöknek is olyan törvényhozójuk van Európában, amelyik helyett a bürokrácia alkotja a jogot, és amit nehéz vagy lehetetlen az embereknek és a vállalkozásoknak „ellenőrzésük” alatt tartani. De a legjobb, ha továbblépünk, mielőtt az Európai Unió belső működését érintő tudatlanságomra fény derül.

S. L.: Pedig éppen az Európában jelenleg zajló viták lényegére tapintott rá! Bár hozzá kell tenni, hogy Európa számos alkotmánya fogalmaz úgy, hogy nem átruház szuverenitást az Európai Unióra, hanem az állami szuverenitásból fakadó bizonyos hatásköröket a többi tagállammal közösen teszi gyakorolhatóvá az alapító szerződésekben előírtakhoz szükséges mértékig. Ehhez képest pedig az Egyesült Államokban a tagállamok nem szuverének vagy mégis?

R. B.: Nem osztom azt az elképzelést, hogy az Egyesült Államok tagállamai szuverének lennének. Szemben Franciaországgal, Angliával vagy Magyarországgal, amelyek őrzik a szuverenitásukat, a mi államaink már nem azok; egységgé váltak 1791-ben, amikor az emberek (és nem az államok) elfogadták az alkotmányt a konvenciók keretében. Ugyanakkor az államainkat megilleti az úgynevezett „megosztott szuverenitás” abban az értelemben, hogy az emberek azokat olyan hatalommal ruházták fel, amely a szövetségi kormányzatot nem illeti meg, illetve emellett a szövetségi kormányzatot is megilleti olyan hatalom, amelyet a tagállamok nem gyakorolhatnak.

Az Európai Unióban a kormányzati hatalom egy részét szuverén államokról közvetlenül egy nagy „adminisztratív államra” ruházták. Ha jól értem, akkor sem a Római Szerződést, sem pedig az Európai Unióról szóló Szerződést nem az Uniót alkotó nemzetek népei ratifikálták. Az Egyesült Államok alkotmányától eltérően az Európai Unió a hatalmát a tagállamok kormányzatából nyeri. Értelmezésem szerint jelenleg az Önök „adminisztratív állama” minden olyan fennmaradó jogalkotói hatáskört egyre nagyobb mértékben kíván magához ragadni, amely a független tagállamokat illetné.

S. L.: Van egy „adminisztratív államhoz” szorosan kapcsolódó másik dilemma is. Egyre nagyobb vita alakul ki azokat, az egyre növekvő bürokráciába beágyazódó különféle érdekcsoportokat övezően, amelyek veszélyeztetik a demokratikusan működő kormányzatot. Ugyan a kettős kormányzatról, a „deep state” - ről, vagyis a „mélyállamról” szóló elméletek már az „aranyozott korszak” óta fellelhetőek az Egyesült Államokban, nemrégiben a közbeszéd egyik leginkább meghatározó témájává váltak. Lát párhuzamot az „adminisztratív állam” megszilárdulása és a „mélyállamról” szóló viták kibontakozása között?

R. B.: Azt mondanám, hogy az „adminisztratív állam” és a „mélyállam” két különböző jelenségre utal, de mindkettőből problémák fakadnak. Egyfelől ott vannak az úgynevezett NGO-k (nem kormányzati szervezetek), amelyek Európában rendkívül erősek; és itt az Egyesült Államokban, nekünk is megvan a saját változatunk belőlük. Ezek az NGO-k közvetlenül vagy közvetve befolyásolják az „adminisztratív állam” ügynökségeit és bizottságait. Európában pedig igen nagy a „szerelem” az NGO-k és az „adminisztratív állam” között.

Másfelől a „mélyállam” fogalma az Egyesült Államokban valamelyest különbözik. A „mélyállam” fogalma azt fejezi ki, ahogyan az ügynökségek személyi állománya – olyan köztisztviselők, akiket a közszolgálati törvény véd – ellenáll a kormányzásukra megválasztottak politikai vezetők intézkedéseinek.

A „mélyállam” az állandó bürokrácia, amely ellenáll, szabotálja vagy aláássa a választott képviselőket vagy a megválasztott elnök által kinevezett tisztségviselőket.

Az Egyesült Államokban a Trump elnökséggel szembeni „ellenállásnak” – ahogyan saját magukat jellemzik – lehetünk most tanúi. Ez lényegében a saját programmal rendelkező állandó bürokrácia és az annak visszaszorítása érdekében a megválasztott elnök által kinevezettek közötti konfliktus.

S. L.: Véleménye szerint a központosítás hozzájárult ehhez a visszássághoz?

R. B.: Teljes mértékben! Ez az egyik oka annak, hogy az üzletek és a vállalatok annyira szeretik a központosított kormányzatot, ugyanis így csak egyetlen kormányzattal kell dűlőre jutniuk. Így Európában, ahelyett, hogy az angol, francia vagy a magyar parlamentekkel tárgyalnának, egyből a központosított hatalomhoz fordulhatnak, hogy az Európai Unió az általuk előnyben részesített szabályt vagy szabályozást fogadja el. Ez olyan, mint egy „egyablakos rendszer”. Ugyanez igaz az Egyesült Államokra is.

Ugyanakkor számos aggály merül fel ezzel az uniformizáló megközelítéssel. Például mindenkinek azzal a közpolitikai rendszerrel kell együtt élnie, amelyet a hatalomra kerülő csoport diktál. Az a csoport fogja a számára kedves szabályokat érvényesíteni, amelyik magához ragadja a hatalmat. A Locke-féle társadalomban az emberek szolgálójaként és jogaik védelmezőjeként elképzelt kormányzat helyett – amelyet én republikánus alkotmánynak nevezek – jelenleg egy Hobbes-féle „ember embernek farkasa” világban élünk. Ha pedig egyszer életre kel a „Leviatán”, akkor „Szent Háborút” kell vívni az ellenőrzés alatt tartása vagy legalábbis a megfékezése érdekében, mert akinek nem sikerül ellenőrzése alá vonnia vagy megfékeznie, annak a politikai ellenfele fogja megkaparintani. Ha pedig kellően megerősödik, akkor mindez egy nyílt konfliktus vagy hidegháború előtt ágyaz meg egy társadalomban.

vissza a teljes nézetre