2012 elején a Fidesz-KDNP azt ígérte, a következő két év a rendszer konszolidációjáról fog szólni, a külső és belső frontok garmada helyett pedig eljön majd a békés és csendes kormányzás ideje. Ehhez képest hétről hétre olyan események borzolták a jobboldali (!) polgárok kedélyét is, amelyek már egyenként is alkalmasak lennének arra, hogy eltántorítsák az értékelvű konzervatív szavazókat Orbán Viktor pártjától.
Mind az állampolgárokat gyermeknek tekintő és életkörülményeiket megnehezítő trafiktörvény, mind az egyik napról a másikra betiltott játékgépek esete azt mutatja: a kormány pusztán saját gazdasági érdekeit szem előtt tartva, ám álságosan etikai indokokra hivatkozva kész ellehetetleníteni szakági dolgozók tömegeit, nehéz helyzetbe sodorni a megélhetésüket erre alapozó munkások sokaságát.
Bár Schmitt Pál plágiumbotrányából a köztársasági elnök lemondásával pozitívan keveredett ki a kormány (a jobboldali média pedig – a Demokrata kivételével – egyértelműen bizonyított, amikor kellett); de jól látszott, hogy ez sem etikai megfontolásból történt, jóval inkább SP lakosság körében tapasztalható elutasítottságának okán. A szintén plágiumvádba keveredett Semjén Zsoltnak már nem is kellett aggódnia, hiába egyértelmű, hogy tudományetikai vétség azért nem kifejezetten áll jól egy kereszténydemokrata politikusnak, aki ráadásul a miniszterelnök-helyettességig jutott.
Az azerbajdzsáni gyilkos, Ramil Safarov átjátszása hazájának az ázsiai ország itteni gazdasági befektetései reményében egyértelmű bizonyítéka volt a keleti nyitás erkölcsi bukásának, egyben annak, hogy a Fidesz-KDNP nem ódzkodik (Zárug Péter Farkas szavaival élve) „civilizációs árulást” sem elkövetni gazdaságpolitikájának érdekében. Mindez így, járjon bármiféle remélt fellendüléssel, mindenképpen elfogadhatatlan.
Az oktatási, a választójogi és az összes többi reform naponta való változása és aztán a gránitszilárdságú Alaptörvénybe kerülése csak bizonytalanságot, kapkodást és koncepciótlanságot mutatott – pedig a kétharmad éppen arra predesztinálná a kormányt, hogy világos elképzelései mentén valós és előremutató változtatásokat vigyen végbe.
Kulturális téren fél évvel ezelőtt örülhettünk L. Simon László kinevezésének, de mára nem maradt más számunkra, mint hogy Szörényi Leventével együtt ítéljük el azon kurzuslovagokat, akik művészeti hozzáértés helyett politikai elköteleződésüknek köszönhetően tehettek szert jelentős szerepre. A Magyar Művészeti Akadémia térnyerése és Fekete György ámokfutása – Rajcsányi kolléga szavaival élve – csak a kultúrharc fokozását volt képes elérni; illetve azt, hogy Fekete György közepesen ismert belsőépítészből egy Index-nyilatkozat segítségével váljon országosan ismert mém-alannyá.
2012 az elvhű konzervatív szavazók hiteles parlamenti képviselet nélkül maradásáról szólt – miközben a baloldalon szintén nekikezdtek egy új párt(szövetség) barkácsolásának, az ottaniak nagy részének ugyanolyan lelkes asszisztálásával, mint ahogy a jobboldalon támogatták egykor sokan az „egy a tábor, egy a zászló” elvét. Az LMP ugyan egyelőre bizonyította önállóságát, de ez egyedül Schiffer András hathatós munkájának köszönhető, aki alól el is kezdték kiszervezni saját pártját.
2012 végén csak abban tudok reménykedni, hogy a következő év új, hiteles és friss jobboldali erővel örvendeztet meg minket, amely a sokszínűség elvét vallva nem tagozódik be a bajnaista egységfrontba, hanem valódi alternatívát képez az elkötelezett konzervatív szavazók számára.
