Egy óra

„Mi a túrót lehet egy órán keresztül beszélni arról az egyszerű dologról, amit Heindl Péter előtárt? Csak sejthetjük. Balog nyilván nem kettejük családjának hogylétéről, a bajnokság állásáról, az időjárásról vagy valamely tévésorozatról beszélgetett partnerével – tudjuk, ismerjük a miniszter beszélőkéjét, amivel végtelen hosszúságú mondatokat és szerteágazó, befejezhetetlen gondolatmeneteket képes generálni, különösebb erőfeszítés nélkül. (Van egy videó, amely éppen egy szegregációs kérdésben, egy cigány iskola ügyében elhangzott bírósági tanúvallomását rögzíti – csak egy példa erre a páratlan képességre.) Nekem legalább három magyarázatom van erre. Egyrészt pszichológiai: valamiféle verbális horror vacui, rettegés attól, hogy csend, szótlanság legyen, valamilyen lélektani késztetés arra, hogy – faltól falig – beszéddel töltse meg a neki kiszabott időt. Másrészt szocializációs: a miniszter abban a (református) hagyományban nevelkedett, ahol a hívek a hosszú, kacskaringós, megakadás és tétovázás nélküli beszédeket díjazzák, vezetőjük éppen attól válik méltóvá erre a rangra, hogy sok és kerek mondatban adja életük problémáinak (mégoly látszólagos) megoldását. Harmadrészt persze politikai: az ellenfelet (vagy akár a partnert) a szavak hatalmával gyűri maga alá, belefullasztja a problémát a másik számára már-már elviselhetetlen szózuhatagba, s egyúttal elmossa érvek és vélemények, egyetértés és ellentmondás, magyarázat és kívánság, tény és fikció különbségét – hogy már ne tudjuk követni, hol is tartunk, miről is van szó.

Ez a bizonyos egy óra, nagyon jól el tudom képzelni, ennek a jegyében zajlott.”