Magától nem tűnik el ez a ragacsos rendszer

„A »para« az összekacsintás szövevényes rendjét jelenti. E rend ragacsos anyaggá változtatja az élet minden szegmensét, hiszen az »előnyvásárlás« nem csupán az egészségügy dimenziójában érhető tetten. A pékségben otthagyott »apró« is titkos vágyak manifesztációja: így talán legközelebb már köszönnek is, ha belépünk az ajtón. A borravaló intézménye is problémás. Sok helyen már ott a szervizdíj, mivel a pincérnek úgymond futkosnia kell. Kamu. Ennyi erővel az összes munkakörre jellemző sajátosság után lehetne pénzeket követelni csak úgy vonal alatt; van, ahol sokat állsz egy helyben vagy éppen a magasban lógsz, máshol meg a stressz zabálja fel az életed. A vendég, aki elmegy megvacsorálni egy normális helyre nagyjából tízezer forintért – szolidaritás ide, meg oda is – nem tehet arról, hogy bárki alulfizetett. És nem kevés ilyen ember él hónapról hónapra.

Az vitathatatlan, hogy nővérek, orvosok anyagi és társadalmi megbecsültsége nem éri el a kívánt szintet, a szakma egyértelműen küldi jelzéseit a bérrendezéssel kapcsolatosan. Össztársadalmi érdek, hogy megálljon az elvándorlás azok esetében is, akik az egyik legnagyobb felelősséggel járó hivatást bírják. A társadalmi megítélésben pedig az segítene sokat, ha mondjuk nem kellene szülészeknek/nőgyógyászoknak bíróság elé állniuk, amivel hihetetlen mértékben rontják a belüket kidolgozó nővérek és orvosok megítélését is. Ezek a hősök vannak többen, de halkabbak is.

Az elmélet szerint bizonyos fizetéshatár fölött megszűnik a hálapénz. Ezt vitatnám. Az emberi természet jellemzői – főleg egy, az egót mindenek elé helyező társadalomban –, mindig is aránytalanul nagy teret fognak biztosítani a szerzés parancsának. A sok is kevés. Látjuk magunk körül a kiskirályokat, kivagyi senkiháziakat, egyéb figurákat, foglalkozástól függetlenül. Itt már régen nem az egészségügyről van szó.”