Szekfűnek jár az a szobor, nem Hómannak!

Hóman Bálintnak szobrot akarnak állítani Székesfehérváron. A szoborállítók szavakban Hóman elévülhetetlen tudományos érdemeire hivatkoznak. Hóman kétségkívül társszerzője volt a híres „Hóman-Szekfű”-nek, azaz a Magyarország ezeréves történelmét feldolgozó alapműnek. Apám is megvette annak idején boldogult diákkorában, öt kötete túlélt egy világháborút és sok költözést, és mai napig sokszor beleolvasok. Csakhogy a szoborállítók indoklása iránt komoly kételyt ébreszt bennem, hogy a társszerző Szekfű Gyula érdemeiről nem óhajtanak megemlékezni. Pedig Hómannal szemben Szekfű Székesfehérváron született, ott végezte el a ciszterciek gimnáziumát, és egész életműve a Szent István-i szellemiséghez kötődött. Nem mellesleg máig őt tartják a legszebb, irodalmias magyarsággal író hazai történésznek. Ha a „Hóman-Szekfű” tudományos teljesítménye tiszteletére szobrot emelnek Székesfehérváron, akkor ez bizony őt illetné meg.

„Halál az áruló volt kormányzóra, halál cinkosaira!” Így zárult a nyilasok kiáltványa az 1944. október 15-i puccs után. Ezt arra a Horthy Miklósra értették, akinek kormányaiban Hóman Bálint miniszteri tisztséget vállalt, ám ez nem zavarta abban, hogy amikor a nyilasok lettek az urak, Horthyt elárulva őket szolgálja. Abban a hírhedt nyilas parlamentben, amelytől az 1939-ben megválasztott, amúgy erősen jobboldali magyar országgyűlés képviselőinek nagy többsége távol tartotta magát. Amíg Hóman Szálasit szolgálta Sopronban, Szekfű a halálos fenyegetés elől, a nyilasok előtt bujkált Budapesten. Amikor viszont Hóman került a Népbíróság elé, vallomásával menteni igyekezett egykori szerzőtársát.

Ha van erkölcs a mai Magyarországon, akkor az a székesfehérvári szobor csakis Szekfűnek jár!