A kereszténység védőbástyája

„A Focusban publikált Orbán válaszban van egy diszkrét utalás. Az egyik korábbi péntek reggeli »szentbeszédben« volt egy általa kulcsmondatnak ítélt kitétel, amely elsikkadt, nem kapta meg a várható nemzetközi visszhangot. Idehaza sem, úgy látszik, unja a magyar demokratikus sajtó is, hogy szüntelenül a kedves vezető szavait elemezze, de európai méretekben még nagyobb csönd övezte a mondatot. Orbán most megismételte: a menekült áradat túlnyomó részét jobbára a húszéves férfi korosztály teszi ki, földrészünkre valójában »hadsereg özönlik«. És ravaszul hozzáteszi, már akkor is hozzátette a gyanúját: ki küldhette ránk ezt a sereget és milyen szándékkal? Azt a föltételezést sugallja a megfogalmazással, hogy az, ami főként Szíriában, Afganisztánban és egyebütt végbemegy, valójában »nemzetközi összeesküvés«, amelyet egyedül csak ő ismert föl, miközben az Unió, bűnösen, homokba dugja a fejét. Magyarország azért is a kereszténység védőbástyája, mert mindenki mással szemben magányosan igyekszik útját állni a gyanús népvándorlásnak.

Aki az elmúlt évtizedekben Orbánt gondolkodását nagyjából megismerte, a szándékon nem lepődik meg. Éppen ő az, aki azt is pedzegeti, hogy hamarosan ránk szabadulhat egy újabb áradat, ezúttal Ukrajnából, ahonnan az egyébként jogosan menekülni igyekvő magyarok kerekedhetnek fel. Nem bírálja Putyin módszereit, holott ha végig gondolná, nem véletlen, hogy a damaszkuszi halálrezsim elől is részben azok menekülnek százezer számra hozzánk, akik többek között Moszkva befolyási szándékai elől vettek kényszerűen vándorbotot a kezükbe. És Orbán, akinek a szemében hovatovább Brüsszel a fő veszély, az Unió ellen tüzel és szervezkedik, miközben nem is titokban a maga áhított közép-európai hegemóniáját építgeti.

Valóságos erődítmény lett a nevezetes »visegrádi négyes«. Az Orbán szándékait még nem kellően fölmért többi három szekundál hozzá, valami új közép-európai centrum előjeleit látják benne, holott valószínűleg eljön majd az ideje, hogy amikor észhez térnek, keservesen kiábrándulnak belőle. Visegrád máris, mind intenzívebben, annak az NSZK-nak kívánna az »ellensúlya« lenni, amelynek demokratikus tökéletességét lehet kétségbe vonni, egyes szándékait bírálatokkal illetni, de a kontinens többsége csak belátja: egyelőre mégis Berlin az, amely az áhított ideálokat a leghívebben megtestesíti.”