Iszlámállamosítás

„Csipogott a telefonom, ránéztem. És megdermedtem.

A The Guardian küldött értesítést arról, hogy kiürítették a hannoveri stadiont, mert robbantástól tartottak a Németország–Hollandia mérkőzésen. Odament volna Merkel kancellár is. A meccs­re magyar játékvezetőket delegált az UEFA.

Köztük az egyik legjobb barátomat.

Korábban elképzelni sem tudtam, miként feszülnek ki az ilyen pillanatok. Hogyan lassul az idő, amíg megnyílik az alkalmazás, amíg kiderül, nincs is ott bomba, amíg megjön a megnyugtató üzenet. És ez után sincs fantáziám ahhoz, hogy elképzeljem, mi van, ha tényleg történik is valami. Baj nélkül is megijedtem. És ez elég az Iszlám Államnak. Ha vélt vagy valós félelem miatt valaki nem megy étterembe, stadionba, koncertre, Párizsba, nem teszi meg, amit akar. Azaz kevésbé szabad, mint volt.

Ezt nem akarták azok, akik a lefújt németországi meccsel egy időben elmentek a Wembley arénába, és elénekelték a Marseillaise-t. Ha Romana-füzetnek néznénk az életet, máris idevethetnénk egy konklúziót, hogy tudniillik ez Európa, kidaloltuk innen a gonoszt. De rendeztek az időben egy Törökország–Görögország meccset is. E találkozó előtt is tartottak gyászszünetet a párizsi mészárlás áldozatainak emlékére, ám a tribünről »Allah akbar« rigmussal zúzták szét a csöndet. Meglehet, ott a radikálisok vonultak a lelátóra, ezért nincs okunk következtetést levonni reakciójukból. Ám akkor nincs okunk szimbólumként felmutatni a Wembley másfél perces közös kiállását sem. Elvégre nincs tudásunk a közönségről, a jegytulajdonosok nézeteiről, társadalmi státuszáról. Vagy mindkét eset jelkép, vagy egyik sem.”