Szuverén államok vs birodalmiság: az Egyesült Államok esettanulmánya

2019. május 26. 07:48

„A tagállami szuverenitás ma viccszámba megy. A szövetségi kormány diktál, a tagállamok engedelmeskednek.” Így panaszkodik egy chicagói jogászprofesszor az Egyesült Államok felboruló egyensúlyára. Hogyan fogyatkozott a tagállami szuverenitás az Amerikai Egyesült Államokban az előző majd' 250 évben? S hogyan jutott el oda a szövetségi kormány Obama idejére, hogy a legapróbb dolgokba is beleszóljon?

2019. május 26. 07:48
Szilvay Gergely
Szilvay Gergely

Ön sajnálkozott már amiatt, hogy az autópálya-menti óriásplakátok eltakarják a kilátást? Ez történt ugyanis 2011-ben Amerikában, Bostontól északra, a TD Garden sportarénánál. A sportarénát beperelték azért, mert a területén található Bud Light-hirdetés rontotta a kilátást a közelben húzódó autópályáról.  Akik viszont pereltek, azok nem arra autózó amerikaiak voltak, sőt nem is a bostoni önkormányzat vagy Massachusetts állam kormánya. Hanem a szövetségi kormány, Washington által küldött megfigyelők, akik az „autópályaszépítési szövetségi előírások” betartását ellenőrizték, minthogy az útszakasz szövetségi pénzből épült.

Falesha Augustus tíz éves fia igen rosszul teljesített a Baton Rouge-i általános iskolában. A dolgok akkor változtak meg, amikor 2012-ben Willie elnyert egy louisianai ösztöndíjat, aminek a segítségével beiratkozhatott egy magániskolába. Az ösztöndíjat Louisiana állam alapította, hogy szegény gyermekeknek segítsen bejutni jó iskolákba. A Baton Rouge keleti részén található Hosanna Christian Academy meghozta a kívánt eredményt, és Willie szárnyalni kezdett.


Óra a Hosanna Christian Academyben (Baton Rouge, Louisiana)

Louisiana állam oktatási ösztöndíj-programja nagyrészt, 90 százalékban feketéknek segített bejutni a jó oktatást nyújtó magániskolákba, olyanokba, amelyeket gyakran a fehérek között is csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. Azonban 2013 augusztusában Barack Obama igazságügyi minisztériuma egy szövetségi bíróságon beperelte  Louisianát, hogy törölje el az ösztöndíj-programot. Mi a fene baja lehetett Obamáéknak a programmal? A minisztérium elméletben hetvenes évekbeli szegregációellenes rendeletek betartását ellenőrizte. Nehéz lett volna azt mondani, hogy a program nem segíti a feketéket, így hát a kormányzati tisztségviselők azzal érveltek, hogy Louisiana ösztöndíj-programja azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az állami fenntartású köziskolákba kizárólag fehérek fognak járni. Végül az Obama-kormány a fekete érdekvédelmi szervezetek nyomására ejtette az ügyet. Viszont felmerül a kérdés:

miért akar a washingtoni szövetségi kormány mikromenedzselni tagállami ösztöndíjprogramokat és helyi iskolákat?

Egy hónappal korábban, 2013 júniusában a washingtoni mezőgazdasági minisztérium kiadott egy 53 oldalas szabályozást, amely az iskolai snackekre vonatkozott. 2008-ban az Amerikai Egyesült Államokban 4500 bűncselekmény volt szövetségi hatáskörben, plusz 300 ezer olyan bűncselekmény, ami a szövetségi bürokratikus szabályok megszegésére vonatkozott. Miközben valamivel több, mint két évszázaddal korábban a négy bűncselekményt delegált az alkotmány uniós szintre, szövetségi hatáskörbe: az árulást, a hamisítást, a kalózkodást és a „nemzetek törvénye” megszegését. Washingtonban 73 kormányzati végrehajtó ügynökség működik 120 ezer alkalmazottal. És egyre több dologban dönt az 513 ezer tagállami és helyi szintű választott hivatalnok helyett 537 szövetségi szinten választott hivatalnok. Washington egytrillió dolláros költségvetést menedzsel, 12 millió közszolgát és 1,4 millió katonát alkalmaz.

A szomjan haló város

2011-ben az arizonai Tombstone városa majdnem szomjan halt. Miután egy nyári erdőtűz tönkretette a városka vízvezetékeit a közeli hegyekben, a helyreállításhoz számos washingtoni kormányszervtől kellett engedélyt kérni, mivel szövetségileg védett erdőterületről volt szó. Az erdőkkel foglalkozó United States Forest Service azonban nem nagyon mozdult időben, így a városka maga látott neki a munkának. Ekkor kiderült, hogy a Forest Service nem lassú, hanem egyenesen ellenzi a munkálatokat. Az egyik erdőőr azt mondta a polgármesternek: ha nem ért egyet a Forest Service-zel, „javaslom, hívja fel Barack Obamát”. A város perelt, de vesztett, fellebbezett, de vesztett. Mikor egy jogászuk megkérdezte a Forest Service egyik emberét, hogy mi fontosabb, az emberek vagy a baglyok, a válasz az volt: egyensúlyozni kell a kettő között.


Tombstone, Arizona

Amerika területének 30 százaléka van szövetségi tulajdonban, de egyes államokban rosszabb a helyzet: Arizonában ez 42 százalék, Idahoban 62 százalék, Utahban 67 százalék, Nevadában pedig egyenesen 81 százalék. 

Engedelmeskednek

Eközben 2013-ban a Pew Research Center felmérése szerint az amerikaiak 19 százaléka bízott abban, hogy a szövetségi kormány jól kormányoz, és 69 százalék gondolta úgy, hogy korlátozni kell a hatalmát. A Gallup ugyanekkor azt mérte, hogy az amerikaiak 72 százaléka szerint a „nagy kormányzat” a legnagyobb veszély, ami leselkedik.

Amikor Donald Trump amerikai elnök 2017-ben a coloradói Neil Gorsuch-t jelölte az elhunyt Antonin Scalia megüresedett helyére a Legfelsőbb Bíróságba, rögtön felröppent a hír, hogy Gorsuch valószínűleg preferálja a tagállami jogok megközelítését; a baloldali média elszörnyedve emlegette a szókapcsolatot.

Mindezt úgy, hogy Eric Posner, a University of Chicago jogászprofesszora szerint Amerikában

„a tagállami szuverenitás ma viccszámba megy. A szövetségi kormány diktál, a tagállamok engedelmeskednek.”

Az Európai Egyesült Államok ötletével kampányol a Gyurcsány Ferenc-féle Demokratikus Koalíció, amely az Európai Unió további föderalizálását jelentené. Ha már Európai Egyesült Államok, akkor érdemes megvizsgálni, hogy az amerikai verzióban, azaz az Amerikai Egyesült Államok története folyamán miként fogyatkoztak meg a tagállami jogok, annak ellenére, hogy eredetileg az USA független államok laza szövetsége volt, minimális szövetségi jogkörökkel. A számos különbség mellett ugyanis találhatunk jó pár azonosságot is az EU és az USA története között, kezdve azzal, hogy az Európai Bizottság elnökének az unió állapotára vonatkozó beszéde (State of the Union) az amerikai elnök azonos témájú beszédének koppintása. Az EU-ban is szép lassan megjelent a közös pénznem, a közös központi bank, s egyre több ügyet vonna kreatív jogértelmezéssel magához a brüsszeli központ. Nézzük, hogy történt mindez Amerikában.


Az alkotmány vitája

Az alapítás: szabad államok uniója

Az Amerikai Egyesült Államokat – legalábbis elvben – 13 független állam alapította. Ez kitűnik az alapító dokumentumok – a Függetlenségi Nyilatkozat (1776), a Konföderációs Cikkelyek (1777), az azt felváltó Alkotmány (1787) és a Bill of Rights (1791) –  és az amerikai függetlenségi háborút lezáró párizsi békeszerződés (1783) szövegeiből.

A Függetlenségi Nyilatkozatot „Amerika egyesült Államainak Képviselői” írták alá, megfogalmazásuk szerint „ezek az Egyesült Gyarmatok immár természetüknek és joguknál fogva, Szabad és Független Államok”, amelyek mindenre jogosultak, „amire Független Államok jogosultak”.

 

Tehát:

szabad és független államok, amelyeknek joguk van szövetségre lépni.

Szövetségre is léptek. Az államszövetség első alapító okirata, a Konföderációs Cikkelyek így fogalmaznak:

„I. Cikkely: A konföderáció Neve legyen „Az Amerikai Egyesült Államok”.
II. Cikkely: Minden egyes állam megtartja szuverenitását, szabadságát és függetlenségét, és minden hatalmat, joghatóságot és jogot, amelyeket nem ruháztak át kifejezetten a Kongresszusban összegyűlt Egyesült Államokra.”

A háború azonban azzal a tapasztalattal gazdagította a gyarmatokat, hogy a túl gyenge szövetség katona- és pénzhiányba torkollik, azaz külső háborúskodás esetén olyan szorosabb szövetségre van szükség, amelyben a szövetségi kormánynak nem kell a tagállamokkal alkudoznia annyit a háborús hozzájárulások tekintetében. Így született meg az Alkotmány, amely felváltotta a Konföderációs Cikkelyeket. Az Alkotmányt nem az egész Egyesült Államok népe fogadta el, hanem külön-külön minden állam. A szöveg végig „egyes államok”-ról, illetve „minden egyes állam”-ról értekezik („several states”, „each state”). 

Az Alkotmány szerint a szövetségi hatáskörbe tartozó jogkörök végesek, explicite felsoroltatnak az Alkotmányban, illetve implicite kikövetkeztethetőek;

a tagállami jogok azonban nincsenek nevesítve, mivel minden más tagállami hatáskör marad,

az állampolgári jogokat leszámítva természetesen. A törvényhozói hatalom tizenhét jogkörre terjed ki: az adózásra, a kölcsönfelvételre, az államok közötti kereskedelem szabályozására, a külkereskedelemre, a honosításra, a csődeljárásra, a pénznemek meghatározására, a pénzhamisítások kezelésére, a postahivatalokra és a postaútvonalak ügyeire, a szabadalmi jogokra, a szerzői jogokra, a szövetségi bíróságokra, a kalózkodás elleni fellépésre, a hadseregre, a szövetségi fővárosra és a megszállt szövetségi területekre . Az igazságszolgáltatás joga az állami és még alacsonyabb szintű bíróságoknál van, a fellebbezés utolsó fóruma pedig a Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court). A végrehajtó hatalom alapvető kötelessége a külpolitika, a nemzetbiztonság és a közös védelem. 


Az amerikai gyarmatok a Függetlenségi Nyilatkozat idejében

Az Alkotmány elfogadása körüli viták eredményezték a Bill of Rights, az első alkotmánymódosítás elfogadását; számos államot ez nyugtatott meg ugyanis egy olyan helyzetben, amikor nem akartak egy újabb erős hatalmat a fejük fölé, mikor épp egy háborúban szabadultak meg az előzőtől. 

Azok a hatáskörök, amelyeket az Alkotmány nem utal az Egyesült Államokhoz, sem nem von el az államoktól, megőriztetnek az államok vagy a nép számára” – szól a Bill of Rights. 

A massachusettsi alkotmányban a mai napig szerepelnek a következő szavak: „Eme nemzetközösség népe rendelkezik az egyedüli és kizárólagos joggal saját maga kormányzására, mint szabad, szuverén és független állam.”

A három korszak

A politológusok az USA teljes történelmére vonatkozóan három korszakra osztják a tagállami jogok életét: a duális föderalizmus időszakára (1789-New Deal, 1933-36), amely többé-kevésbé az alapítók szellemében telt; a kooperatív föderalizmusra, mely a washingtoni hatalomkoncentrációval telt (New Deal-hatvanas évek); és a kényszerítő föderalizmusra, mely azóta tart, és melyben szinte nincs emberi tevékenység , amely megmenekülne a szövetségi kormány beavatkozása elől. 

A dualista föderalizmus idején a szövetségi kormány leginkább – írja Adam Freedman – alkotmányos feladataira összpontosított, az állampolgárok biztonságát és jólétét érintő intézkedések pedig a tagállamok hatáskörébe estek: James Madison például számos útépítő és más programot vétózott meg. 


Az Amerikai Egyesült Államok tagállamai ma

Komolyabb változás a New Deal idején jött, amikor Franklin Delano Roosevelt elnöksége idején igencsak kreatívan kezdték értelmezni az alkotmányt, emellett pedig rengeteg szövetségi programot és támogatást alkottak meg – ezeket ugyanakkor a tagállamok nem utasították el.

Ez volt a kooperatív föderalizmus időszaka,

amit az 1960-as években felváltott a máig élő kényszerítő föderalizmus: a szövetségi kormány egyre több támogatást kötött az újabb és újabb központi szabályozások elfogadásához (például az 1965-ös Highway Beautification Act elutasítása esetén elvesztették volna az autópályák fenntartására kapott támogatások 10 százalékát), a hetvenes évektől pedig mindennapos gyakorlattá vált ez a módi – kiegészülve az olyan rendelkezésekkel, amelyeknek a végrehajtása a tagállamok feladata, ám támogatást sem kapnak hozzá.

Az első ütközetek: a központi bank kérdése

1801-ig a szövetségi szint hatalma kiterjesztésének pártfogói, a „föderalisták” voltak túlsúlyban (élükön Alexander Hamiltonnal), 1801-től pedig a tagállami jogok szószólói, élükön az ekkor elnökké választott Thomas Jeffersonnal. 

Hamiltonék az Alkotmány „bennfoglalt jogkörök”-re („implied powers”) vonatkozó kitételére alapozva létrehoztak egy szövetségi bankot a Bank of England mintájára. Hamilton magától értetődőnek vette, hogy a szuverenitáshoz hozzátartozik a jogi személyek létrehozásának joga a kormány céljai érdekében. Jefferson értelmezése szerint az Alkotmány nem jogosítja fel ilyesmire a szövetségi kormányt, s mivel a kormányra ruházott hatáskörök gyakorolhatóak bank nélkül is, ezért a bank szükségtelen. A bank végül létrejött , és maradt is évtizedeken át, bár Jeffersonék sokáig vívták ellene a háborút. (A mai Fed, az Egyesült Államok központi banki rendszere nem az egykori központi bank utóda, ez egy másik rendszer.)


Jefferson és Hamilton

A szövetségi bíróságok és a tagállamok

A központi bank és a burkolt hatáskörök kérdése mellett nem váratott magára sokáig a tagállamok és a szövetségi bíróságok közti konfliktus sem. Washington még 1789-ben kinevezte a Legfelsőbb Bíróság elnökévé John Jayt, A föderalista egyik szerzőjét, aki 1784 óta az alkotmányozó gyűlés külügyminisztere is volt. 

Az Alkotmány szerint a szövetségi jogszolgáltatás hatásköre eldönteni a vitákat egy tagállam és egy másik tagállam állampolgára között. Az antiföderalisták attól tartottak, hogy ez megnyitja a lehetőséget a külföldi hitelezők és más hasonló magánszemélyek előtt, hogy beperelhessék a tagállamokat, amit a föderalisták megalapozatlan félelemnek tartottak – azonban az antiföderalisták félelmei igaznak bizonyultak: holland hitelezők beperelték a Legfelsőbb Bíróságon Marylandet, mások New Yorkot, egy vállalat pedig Virginiát. Hasonló perek indultak Massachusetts és Dél-Karolina ellen is.

Ám a döntő ügy a Chisholm vs Georgia-ügy volt: egy elhunyt királypárti, Robert Farquhar végrehajtója, Alexander Chisholm beperelte Georgiát bizonyos elkobzott javak ügyében. Georgia állam azonban nem volt hajlandó megjelenni a bíróság előtt, mondván, szuverén államként nem perelhető be szövetségi szinten, csak a saját beleegyezésével.

A Legfelsőbb Bíróság azonban azt a döntést hozta, hogy a tagállamok igenis beperelhetőek.

A felháborodás akkora volt a tagállamok körében, hogy a 11. alkotmánymódosítással (1795) kizárta a tagállamok beleegyezésük nélküli beperelésének lehetőségét a szövetségi szinten.


A Legfelsőbb Bíróság épülete Washingtonban ma

A tagállamok, mint alkotmányos ütközőzónák

Hogy elkerüljék a belső ügynökök tevékenységét, John Adams elnöksége alatt, 1798-ban háborús intézkedésként törvénybe iktatták az Alien and Sedition Actsöt; a törvények többek közt engedélyezték az elnök számára bármely külföldi kiutasítását az országból, illetve büntette a kormány, az elnök és a Kongresszus elleni hamis vádak terjesztését – ami egyébként nem volt új, mivel a tagállami törvények és a magánjog is büntette ezt, de szövetségi szinten korábban nem volt ilyen szabályozás. 

A törvényre való reakcióként született meg a Virginia- és a Kentucky-határozat (Virginia and Kentucky Resolutions, 1798-99), amelyeket – titokban – Jefferson és Madison szövegezett meg: a két állam, azzal érvelve, hogy a Kongresszusnak az alkotmány alapján csak az árulás bűnében van eljárási joga, a többi büntetőügy feletti rendelkezés pedig megmaradt a tagállamoknál, kijelentette, hogy

a tagállamoknak joguk van saját maguknak elbírálni a Kongresszus döntéseinek alkotmányosságát.

A Legfelsőbb Bíróság 1958-ban nyilvánította egyértelműen törvénytelennek az interpozíciót, de a tagállami jogok egyes hívei körében mind a mai napig népszerű a nullifikációval együtt; s mind a nullifikáció, mind az interpozíció ötlete felmerül időnként politikai oldaltól függetlenül olyanokban, akiknek nem tetszik egy-egy szövetségi törvény vagy elnöki rendelet. George W. Bush alatt például egyes demokraták fontolgatták az interpozíciót, úgyszintén az elnök háborúval indokolt nemzetbiztonsági intézkedései miatt. 


Virginia és a róla levált Kentucky

Ki lehet-e lépni az unióból?

1803-ban Jefferson a világtörténelem egyik legelőnyösebb üzletét kötötte meg Napóleonnal: megvette tőle New Orleans kikötőjét és a hozzá tartozó területet, Louisianát, ami nem volt azonos a mostani tagállam területével, hanem gyakorlatilag a mai Egyesült Államok teljes középső területét jelentette. Mivel a legtöbben arra számítottak, hogy az új területeken születő tagállamokban a rabszolgaság engedélyezve lesz, Új-Angliában kitört a pánik, 1804-ben már szervezték az elszakadást az Egyesült Államoktól az ottani föderalisták, ám végül abból semmi nem lett.

1807-1808-ban az Egyesült Államok egyre inkább harapófogóba került Nagy-Britannia és Franciaország közt (a britek blokád alá vették a franciákat), végül Jefferson megtiltotta a külföldi kereskedést. New York fellázadt, Jefferson pedig elrendelte, a New York-i hajók elkobzását. Újra téma lett a közéletben az elszakadás, de végül igazi támogatást nem kaptak a szecesszionisták.


A Louisiana Purchase (1803) a mai USA-ra rávetítve

1812-ben kitört a háború Amerika és Nagy-Britannia között; az 1815-ig tartó konfliktus az angol-francia háborúzások egyik mellékhadszíntere volt. Az új-angliaiak azonban nem szerettek volna hozzájárulni a szövetségi katonasághoz, s idővel odáig fajult a dolog, hogy a connecticuti Hartfordban gyűltek össze megvitatni az elszakadás lehetőségét. A forrongás (Hartford Convention) azonban végül nem vezetett elszakadáshoz.

A kilépési kérdésre aztán az 1861-65 közötti polgárháború adott végső választ.

A déli államok közül először Dél-Karolina lépett ki az unióból, pontosan követve a belépés metódusát, azaz konvenciókat hívtak össze, amin kimondták az elszakadást. A Amerikai Konföderációs Államok alkotmánya szinte szó szerint megegyezett az USA alkotmányának szövegével.

A kilépést azonban Lincoln polgárháborúval akadályozta meg, amelyben saját megfogalmazása szerint másodlagos volt a rabszolgák felszabadítása, ő az unió egyben tartásáért háborúzott, akár rabszolgákkal, akár azok nélkül. 


Az USA mai területe a polgárháború idején

Az is igaz, hogy a déli Konföderáció elnöke, Jefferson Davis is szembenézett azzal a problémával, amivel korábban a Konföderációs Cikkelyek idején a gyarmatok: a háború központosítást igényel. Így a tagállami jogokra hivatkozó déliek rendszerint diktátorsággal vádolták elnöküket, amikor az a háború miatt szűkíteni próbálta a tagállamok jogköreit. Aztán végül elvesztették az „északi agresszió háborúját”, ahogy Délen nevezik. 

Úgy látszik,

a háborúk rendszerint felszínre hozzák a tagállamok és Washington vagy a központosítás közti konfliktust.

Általános jólét?

A 19. század első évtizedeiben, 1828-ig mind központosító, mind a tagállamok autonómiáját meghagyó döntések is születtek, bár a John Marshall-vezette bíróság inkább a központosító tendenciáiról híresült el. A húszas években a fejlesztések és a védővámok körül folyt a vita. James Monroe megvétózta a szövetségi kormány pénzügyi támogatását igénylő fejlesztéseket, John Quincy Adams támogatta azokat. Ez azonban gyakran kiváltotta egyes államok tiltakozását, Dél-Karolina például kifogásolta, hogy miért is kell hozzájárulnia ahhoz, hogy messzi északon csatornát építsenek Cape Cod félszigetének tövénél.

Az ilyen kérdések azonban úgyszintén az alkotmány értelmezésén múltak, ami feljogosítja a szövetségi Kongresszust arra, hogy adót szedjen védelmi okokból és az Egyesült Államok „általános jóléte” érdekében; ezt a passzust az alapító atyák idejében megszorítólag értelmezték, magyarán úgy, hogy az intézkedések nem szolgálhatják egy bizonyos állam vagy régió fejlesztését más államok polgáraitól beszedett szövetségi adókból; később viszont mindenféle fejlesztő intézkedés alkotmányos megalapozásához jól jött a sokféleképpen értelmezhető félmondat.

A következő időszak ennek ellenére inkább a tagállami autonómia védelmezőinek kedvezett. Andrew Jackson elnökségének nyolc éve alatt a minimális szinten igyekezett tartani a központi beavatkozást. A Legfelsőbb Bíróság új elnöke, Roger Brooke Taney viszont úgy gondolta, a technológiai-jóléti progressziót a testületnek is támogatnia kell, s ha nem is mindig a szövetségi szintet erősítette ezzel, a tagállamok mozgásterét mindenképpen növelte; hiszen nem csak a szövetségi kormánynak, hanem a tagállamoknak is lehetősége volt jóléti politikát folytatni. 

Ahogy Forrest McDonald fogalmaz: a Taney-bíróság idején

„a tagállami jogok tagállami hatalmat jelentettek”. 

S a tagállamok éltek is a lehetőséggel: a későbbi felfogással szemben, miszerint ezek az idők a laissez-fair aranykorszaka voltak, helyet kértek maguknak a bankok irányító testületében (Alabama, Mississippi, Missouri), az állampolgárok jólétét szolgálni hivatott intézkedéseket hoztak. Pennsylvania például betiltotta a gyermekmunkát, szabályozta a munkaórák számát és a munkakörülményeket.

1842-ben egy kevésbé látványos területen csökkent a tagállamok mozgástere: a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött az államközi kereskedelmet illetően a Swift v Tyson-ügyben, hogy a szövetségi bíróságoknak azon esetekben, amikor egy jogterületet illetően nincs a tagállami törvényhozás által hozott szabályozás, nem kötelező követni a tagállam bevett joggyakorlatát (common law). Ez annyit jelentett, hogy a szövetségi bíróságoknak lehetőségük nyílt szövetségi szintű joggyakorlatot kifejleszteni a tagállami joggyakorlatoktól függetlenül (kivéve a bűnügyet – egyelőre). Ezután viszont a bíróság azt is kimondta, hogy a tagállamoknak párhuzamos hatalma van a Kongresszussal a tagállami kereskedelmet illetően. Ezekben az időkben a tagállamok határvitáik ügyeiben a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak – így tett Rhode Island és Massachussetts, illetve Missouri és Iowa.


R. B. Taney, a Legfelsőbb Bíróság elnöke (1836-1864)

Szövetségiesítés a polgárháború után

A polgárháború után egyre növekedett a szövetségi beavatkozás mértéke. A szövetségi kormány egyre több mindent centralizált, megteremtették a bankok nemzeti rendszerét és a közös valutát (addig többféle dollár volt forgalomban), és az első lépéseket is megtették a tagállami hadseregek „szövetségiesítése” felé.

1887-ben a kongresszus elfogadta az Interstate Commerce Actot, ami a vasutakat szabályozta. Az ICA nyomában új intézménytípus született: a szövetségi kormányzati ügynökségek fajtája. A kongresszus ugyanis létrehozott egy háttérintézményt, az Interstate Commerce Commisiont (Államközi Kereskedelmi Bizottság), hogy a tagállamközi kereskedelem „igazságtalan” akadályait megszüntesse. Mindezt annak ellenére, hogy az alkotmány szerint a kongresszus nem ruházhatja át hatásköreit nem választott bürokratákra. A bizottság aztán persze teljes mértékben egy tagállamban futó vasútvonalak árait is szabályozni kezdte, és mintapéldája lett azon szövetségi ügynökségeknek, amelyek ahelyett, hogy kordában tartották volna a hatáskörükbe tartozó iparágat, inkább annak védelmezőivé váltak. Például megvédte a nagyobb vállalatokat a helyi vállalkozók alacsonyabb áraival szemben. 

1890-ben a kongresszus elfogadta a Sherman Anti-Trust Actot, amelyet úgy tartanak számon, mint ami megszabadította az országot a monopóliumok terrorjától. Egy baj van:

ilyesfajta törvények már rég érvényben voltak a legtöbb tagállamban.

A Sherman-törvény újdonsága abban állt, hogy olyan üzleti szerződésekre is kiterjesztette a szövetségi kormány hatalmát, amelyek nem voltak az addig is szövetségi hatáskörbe tartozó tagállamközi kereskedelemmel kapcsolatban. 1895-ben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a törvény nem alkalmazható pusztán tagállami belügyek esetében. 

Amerika szabad tagállamok uniójából egyre inkább egységes nemzetté vált. A progresszívek érvelése az volt, hogy a tagállamközi koordináció szövetségi szabályozást kíván. Egyben a tagállamokat a demokrácia ellenségeinek, rasszistának és felelőtlennek tekintették.


Big Boy, a világ legnagyobb gőzmozdonya (használatban 1944-1959 között)

1906-ban, Theodore Roosevelt elnöksége idején fogadta el a kongresszus a Pure Food and Drug Actot – csakhogy ekkora már szinte minden tagállamban volt hasonló törvény, sőt a szövetségi törvény szövegét részben tagállami törvényekből másolták össze.  Amikor 1902-ben a Legfelsőbb Bíróság fenntartotta a lottózás szövetségi szintű szabályozását, már minden tagállamnak volt a lottózást szabályozó, akár tiltó törvénye.

A tagállami törvények megléte nem volt véletlen.

A tagállamok a szövetségi szint beavatkozása nélkül is igyekeztek összehangolni tevékenységüket,

1892-ben például önkéntes alapon felállították a Uniform Law Commissiont, hogy harmonizálják joganyagukat a szükséges területeken. 

A terjeszkedő Legfelsőbb Bíróság

Ezzel párhuzamosan a Legfelsőbb Bíróság a szövetségi szint terjeszkedésének motorjává vált, amely a tagállami törvények ellen ítélkezett. A „substantive due process” elképzelése az 1868-as 14. alkotmánymódosításra épít, amelynek célja az volt, hogy biztosítsa a gyanúsítottak számára a hagyományos eljárásokat, legyen szó akár egykori rabszolgákról. Pár évtized alatt azonban ezt úgy kezdték el értelmezni, mintha feljogosította volna a Legfelsőbb Bíróságot arra, hogy bármilyen, szerinte rossz tagállami törvényt elkaszálhatna a segítségével. 1897-ben a bíróság elkaszált egy louisianai biztosítási szabályt, 1905-ben pedig felülírta New York állam pékekre vonatkozó munkaóra-korlátait. A következő három évtizedben pedig nagyjából háromszáz tagállami gazdasági törvényt semmisített meg. 

Egyébként a gyermekmunka korlátozásán már a 19. században dolgoztak tagállami, 1842-ben Massatchusetts hozta az első ilyen törvényt, s követte őt a többi tagállam. A kongresszus nem lépett az ügyben a 19. század folyamán, nem azért, mert nem érdekelte az ügy, hanem mert az tagállami hatáskör.

1886-ban a bíróság úgy döntött, hogy a részvénytársaságok jogi személyek, amelyek a 14. alkotmánymódosítás hatálya alá tartoznak. Érdekes mód ma Bernie Sanders és az Occupy Wall Street mozgalom küzd a jogi személyiségek fogalma  ellen – és a szövetségi szint kiterjesztéséért is, miközben a jogi személyiség fogalma épp a szövetségi szint terjeszkedésének eredménye. 

Aztán 1912-ben a Legfelsőbb Bíróság feltalálta a „field preemption” fogalmát, mikor kimondta, hogy a kongresszus a vasúti földterületek tulajdonosa lett, amikor elfogadta az ICA-t. Érdekes mód az előző huszonöt évben ilyesmiről szó sem volt.

Végül a bíróság az úgynevezett „dormant commerce clausure” alapján is ítélkezett tagállami jogszabályokkal szemben. Ez is furcsa találmány volt, ami azt volt hivatott biztosítani, hogy a tagállamközi kereskedelemre vonatkozó tagállami törvények ellen küzdjenek, akkor is, ha azok nem ütköztek szövetségi szabályozásba. Érdekes mód a progresszív korszak előtt a bíróság nem nagyon élt a dormant commerce clausure adta lehetőséggel. 


Woodrow Wilson, a progresszív álmodozó, az USA elnöke 1913-1921 között

1913 fordulópontot jelentett a tagállami jogok történetében, ugyanis Woodrow Wilson kormányzata ekkor fogadtatta el a Federal Reserce Actot, amely jelentős részben a New Dealt megelőző gazdasági válság okozójának bizonyult. 

Ebben az évben született meg a 16. és a 17. alkotmánymódosítás is, azaz a szövetségi jövedelemadó bevezetése és a tagállamok szenátorainak közvetlen választása a törvényhozás általi választás helyett; ugyanakkor ezeket a tagállamok is megszavazták, önként módosították tehát a föderalizmus addigi rendszerét. De képzeljük el:  1913 előtt Amerikában csak tagállami jövedelemadó volt, szövetségi nem!

FDR és a New Deal

A nemzeti kormány azon törekvése, hogy minden felett ellenőrzést gyakoroljon, az Egyesült Államokat az autokrácia felé tolja – így szónokolt egy kormányzó 1930. március 2-án. Az illető leginkább a hagyományos rendőrségi hatáskörök elvonását kifogásolta.

Hogy ki volt ő? Franklin Delano Roosevelt, New York állam kormányzója, akit azóta a tagállami jogok egyik legjelentősebb megnyirbálójaként tartunk számon. „FDR” az 1929-33-as gazdasági válságot kívánta kezelni a New Deal-programmal, amit azóta is nagyszerű lépéssorozatként tartanak számon sokan, ám lehet, hogy elszámította magát: egyes vélemények szerint a krízist végső soron a szövetségi kormány elhibázott lépései okozták. A korábbi válságok után viszonylag gyorsan helyreállt a gazdaság szövetségi beavatkozás nélkül is. 1938-ban, öt évnyi New Deal után a munkanélküliség még mindig 20 százalék körül volt, miközben a korábbi válságok után ez gyorsan lecsökkent pár százalékra. 

FDR idején a kormány az alkotmányt valamiféle archaikus kulturális hagyománynak tekintette.

Nemhiába kellett, hogy a Legfelsőbb Bíróság bírája, George Shuterland figyelmeztessen: „az alkotmány, minden értelemben, valódi törvény”. A New Deal idején divat lett az „élő alkotmány” értelmezése, ami katasztrófát jelentette a tagállami jogokra nézve.  

FDR egyben átirányította a támogatásokat azokba az északi államokba, ahol támogatottsága kérdéses volt – a feltétlen támogatását élvező déli államokból, amelyek viszont egyébként szegényebbek voltak. Míg 1913-ban a szövetségi kormány 9,3 százalékát költötte a tagállamokra a költségvetésből, 1940-ben ez már 17,5 százalék volt. A több támogatás azonban jelenti a tagállamok hatáskörének bővülését. 


New Deal

A New Deallel vége volt a duális föderalizmusnak, és kezdetét vette a „kooperatív föderalizmus” időszaka. Ekkortól kezdve azzal a jelszóval terjeszkedett a szövetségi kormány, hogy bírja a tagállamok „bennfoglalt egyetértését”. Ekkor a tagállami és szövetségi hatáskörök nem zárták már ki egymást, hanem összecsúsztak, s „együtt” hajtották végre a szövetségi intézkedéseket Washington és a tagállamok.

Michigan népe 1936-ban népszavazáson utasította el egy tagállami jóléti rendszer tervét, aminek segítségével Michigan részesülhetett volna a szövetségi Social Security alapból. 1938-ban a ciklusközi választásokon a New Dealt ellenző kormányzók kerültek hatalomra még olyan progresszív bástyákban is, mint Minnesota és Wisconsin. Ha nem jön a háború, akkor ez a választás FDR politikai halálát jelentette volna.

A tagállami jogok és a rasszizmus

A tagállami jogok (states’s rights) az ötvenes évektől kezdve vált a liberális nyelvezetben a rasszizmussal szinonímmá, minthogy a déli államok a tagállami hatáskörök hangsúlyozásával védték szegregációs politikájukat. 1947-ben Henry Trumann alapít egy bizottságot a polgári jogok vizsgálatára, így Strom Thurmond, Dél-Karolina demokrata kormányzója a tagállami jogok jelszavával kampányolt, sőt a választásokra létrejött a States’s Rights Party is (Dixiecrats), ám ez még alapítása évében, 1948-ban feloszlott.

Úgyszintén a tagállamokra hivatkozott Ross Barnett, Mississippi és George Wallace, Alabama kormányzója a Legfelsőbb Bíróság 1954-es, iskolai szegregációt tiltó döntése után. (A bíróság azonban a szegregáció tiltása mellett nem kötelezett senkit integrációra – ez fontos.) És volt egy hosszabb életű szélsőjobboldali párt is National States' Rights Party néven, 1958-1987 között, ami sokkal szélsőségesebb volt a Dixiecratsnál, viszont a támogatottsága mindösszesen párezer főre volt tehető.

Az ötvenes évek előtt a tagállami jogok hangsúlyozása elsősorban a szövetségi kormány hatalmi korlátait volt hivatott védeni;

a szegregáció pártolói pedig kihagyták a számításból, hogy a 14. alkotmánymódosítás a tagállami jogok alkotmányos korlátja, amely kötelezi a tagállamokat állampolgáraik egyenlő védelmére. A hatvanas években sok republikánus támogatta úgy a tagállami jogokat, hogy egyben a polgári jogok szövetségi szintű szabályozását is támogatta. Így a tagállami jogok azon liberális értelmezése, amely azokat a rasszizmussal azonosítja, igencsak szűk látókörű.


Dixiecrats

Kényszerítő föderalizmus

Az autópályák átfogó rendszerét Eisenhower elnöksége idején építették Amerikában. Azóta a tagállami útrendszerek mellett van szövetségi útrendszer is. Ezt azonban alkotmányosan úgy tudták megoldani, hogy nemzetvédelmi magyarázatot adtak az építkezésekre, mondván, nukleáris támadás esetén így tudják kiüríteni gyorsan a városokat. Ezért lett a hálózat neve „Interstate and Defense Highways”. 1958-ra készen álltak az autópályák mentén való hirdetés szövetségi szabványai is. Majd 1965-ben a kongresszus elfogadta a Highway Beautification Actot. Azok a tagállamok, amelyek ennek nem kívántak megfelelni, 10 százalékát vesztették el éves szövetségi autópálya-támogatásuknak. Washington tehát nem jutalmazta az elfogadókat, hanem büntette az disszidenseket. 

S valamikor ekkortól beszélhetünk  kényszerítő föderalizmusról.

Ez azt jelenti, hogy elméletben a tagállamok eltekinthetnek az olyan szövetségi intézkedések elfogadásától, amelyek szigorú értelemben kívül esnek Washington hatáskörén. Washington ezeket gyakorlatilag lehetőségként kínálja fel, ám azzal a megkötéssel, hogy amelyik tagállam nem él a lehetőséggel, az szövetségi támogatásoktól esik el. Magyarán szabad választásról szó sincs, inkább zsarolásnak mondhatnánk, ami zajlik. Nem is beszélve azokról az esetekről, amikor Washington kötelezően végrehajtandó törvényeket húz rá a tagállamokra, de nem ad hozzájuk fedezetet. Vagy – mint a Medicaid esetében – még a távol maradás elméleti opcióját sem adja meg. 


A Dwight D. Eisenhower National System of Interstate and Defense Highways, azaz az államközi autópályák rendszere

Az 1970-es években csak az egészségügy területén negyven szövetségi program volt. 1980-85 között Ronald Reagan 15 százalékkal csökkentette a szövetségi támogatási programokat, és nyolcvan programot vont össze kilenc blokkba. Mindezt úgy, hogy ugyan a New Dealt nem szerette, de Franklin Delano Roosevelt ésiránt csodálattal adózott, . Az a progresszív mítosz egyáltalán nem igaz, hogy Reagan megszüntette volna a jóléti államot és vadkapitalizmust hozott volna létre. Az elnök elfogadta a roosevelti jóléti államot övező konszenzust, és meghagyta annak hét alapvető programját, amelyek 80 millió embert érintettek és évente 210 milliárd dollárba kerültek. Így aztán Reagan csak apróságokban tudott költségvetési csökkentést elérni.

 Aztán Bill Clinton alatt megszületett az 1996-os jóléti reform, amely rugalmasságot biztosít a tagállamoknak abban, hogy pontosan hogyan költi el a pénzt az Időleges Segítség a Szükséget Szenvedő Családoknak programján keresztül (TANF). A program hatalmas siker volt. 

Ezzel együtt

nőtt az olyan szövetségi programok száma, amelyet kötelező volt végrehajtani, de támogatást nem adtak hozzá:

1970-ben kilenc ilyen volt, 1980-ban 34, 1995-ben pedig több mint száz. Egy 2005-ös felmérés szerint 30 kis- és közepes város összesen 548 millió dollárt költött arra, hogy pusztán 11 szövetségi követelménynek megfeleljen.  Az ultradrága szövetségi előírások közt vannak a műemlékvédelmi előírások (mintha a tagállamok képtelenek volnának ilyeneket produkálni), a lefolyók szabályozása vagy épp az ólom nyomtatási felhasználásának szabályozása.

A szövetségi szabályozások kiterjesztése híveinek egyik fő témája a környezetvédelem. Csakhogy a tagállamok jóval azelőtt hoztak környezetvédelmi törvényeket, hogy a szövetségi kormány erre adta volna a fejét. Például az 1966-os Clean Water Act washingtoni megszavazásakor már rég minden tagállamnak volt vízszennyezés elleni törvénye és kormányzati szerve a környezetvédelemre. 


Útkereszteződés a texasi Fort Worth-nél (a szerző felvétele)

Ma több százezer olyan szövetségi törvény van, amelynek be nem tartása büntetőjogi következményekkel jár, a lógók felhatalmazás nélküli másolásától a gyermektartás nemfizetéséig. 1990-ben Washington büntethetővé tette azt, ha valaki egy iskola körzetébe fegyvert vitt. Csakhogy ez már rég tiltották a tagállami törvények is. Mikor a Legfelsőbb Bíróság hosszú idő után a tagállamok javára döntött az ügyben, Bill Clinton felszólította a szövetségi főügyészt, hogy találja meg a módját a Legfelsőbb Bíróság döntése jogi megkerülésének. 

Míg Reagan lefektette a föderalizmus kilenc alapelvét, és kiállt a tagállami jogok mellett, valamennyit téve is értük, addig Bill Clinton egyik rendelete kiiktatta a tagállami szuverenitás feltételezésének szabályát, és bevezette, hogy meg lehet vizsgálni, ütközik-e egy-egy tagállami szabályozás valamilyen szövetségi hatáskörrel. Csakhogy gyakorlatilag nehéz elképzelni, hogy valami ne ütközne ilyen hatáskörökkel. Gumiszabályról van tehát szó.

A kétezres évek: Bush és Obama

Mindezen a Bush-éra sem változtatott. Ekkor csak annyi történt, hogy a progresszívek, akik addig a rasszizmus fedőideológiájának tartották a tagállami jogok elképzelését, hirtelen felfedezték maguknak a területet, mint az ellenállás lehetőségét, és egyes liberális városok, mint a wisconsini Madison még az interpozíció bevetését is felvetették Bush háborús politikája és biztonságpolitikai intézkedései miatt. 

Obama alatt aztán a szövetségi kormány belevetette magát a mikromenedzselés tudományába,

az NGO-kat saját meghosszabbított karjának, progresszív washingtoni intézkedések végrehajtóinak tekintve. Érdekes mód viszont az Atlanticon megjelent egy cikk, amelyek arról szóltak, hogy a liberálisoknak el kellene fogadnia a tagállami jogok elképzelését. Nagyjából hiába, mert akik Bush alatt a szövetségi hatalom ellen ágáltak, azok most hirtelen a szövetségi hatalom szószólói lettek. S ugyan a Legfelsőbb Bíróság mérsékelten tagállampárti lett az előző évtizedekben, a washingtoni túlkapások folytatódtak.  

2015 környékén 342 szövetségi program segítette a gazdasági fejlődést, 130 a veszélyeztetett fiatalságot, 44 volt hivatott javítani a foglalkoztatottságot, 100 a tömegközlekedést, 82 vonatkozott a tanári minőségjavításra, 52 volt hivatott mélyíteni az állampolgárok pénzügyi jártasságát, és 7 kormányzati ügynökség foglalkozott a mexikói határ mentén fekvő területek vízminőségével. A csúcsot azonban a vidékfejlesztés tartja:

1300 szövetségi program hivatott előmozdítani a vidék helyzetét

úgy, hogy a vidék definíciója nem egységes, egyes meghatározásokba csak Puerto Rico egyes területei férnek bele, másokba pedig közepes városok is belecsúsznak. Ha egy program nem válik, be, Washington nem szünteti meg, nehogy valakinek érdeksérelmet okozzon, hanem indít egy másikat. 


Catherine Engelbrecht

Obama idején például furcsa szövetségi vizsgálat alanya lett a texasi Houstonban Catherine Engelbrecht és férje. A házaspár húsz éve vezette békésen vállalkozását, ami kormányzati emberekkel csak adófizetés idején találkozott. 2008 után azonban Catherine politizálni kezdett, mégpedig Obama ellenében, a Tea Party színeiben. A washingtoni kormányzat hirtelen vizsgálódni kezdett az Engelbrecht Manufacturingnál, majd 25 ezer dolláros büntetést róttak ki rá azért, mert egy emelőgépen nem a megfelelő típusú biztonsági öv volt. Nem arról van szó, hogy ne lett volna biztonsági öv – hanem a típusát kifogásolták. Hatszor vizsgálódott a házaspárnál az FBI, és tiszteletüket tették a legkülönfélébb kormányzati ügynökségek – nem Texasból, hanem Washingtonból, és még egy teljes könyvelési vizsgálatot is a nyakukba kaptak. 2014-nem a vizsgálatot végző ATF igazgatója, Todd Jones azt mondta egy kongresszusi meghallgatáson: nem tudja, miért kellett Engelbrechtéket átvizsgálni. 

Nem filozófia, hanem alkotmányos kérdés

A states’ rights, a tagállami jogok kérdése nem pusztán egy filozófia, egy megközelítés igenlése vagy elvetése, hiszen a független gyarmatok általi államszövetség-alapítás eleve kizárja, hogy pusztán elméletként tekintsünk rá, amit csak úgy ki lehet dobni, ha haszontalannak bizonyul – ugyanis alkotmányjogi alapjai vannak. A tagállamok széleskörű jogainak igenlését ugyanakkor filozófiailag is meg lehet alapozni: szemben azzal az megközelítéssel, ami szerint minden probléma megoldója a szövetségi kormány, rámutathatunk, hogy párszáz ember Washingtonban aligha rendelkezik olyan tudással, hogy egyre több és több problémát oldjon meg Egyesült Államok-szerte.

Jobb tehát a tagállamokra hagyni, hogy helyben megoldják sajátos problémáikat.

Ők legalább tudnak egymástól tanulni. Ha valami beválik az egyik helyen, átvehetik máshol is, de ha nem rosszul sül el egy intézkedés, az intő jel lehet másoknak. Egyházi és EU-s nyelven ezt a szubszidiaritás elvének ismerjük. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nagy kegyesen jogköröket osztunk le; hanem azt, hogy eleve el sem vesszük, meghagyjuk helyi szinten, aminek ott van jó helye.

 A tagállami jogok Adam Freedman szerint legalábbis jobb iskolákat, alacsonyabb adókat, a helyiek életkörülményeire jobban tekintettel lévő környezetvédelmet és kevésbé zsúfolt börtönöket jelent.

A konzervatív, illetve kommunitárius  gondolkodás lokalizmusa, helyi hagyományokat tisztelő hozzáállása is alátámaszthatja a tagállami jogok filozófiáját: az ember morálisan és intellektuálisan is esendő, tökéletlen lény, aki képtelen átfogni egy kontinensnyi államot mentálisan.  

Akárhogy is, az Egyesült Államok története intő példa lehet rá, hogy idővel miként csúszik el egy kontinensnyi laza nemzetközi szövetség vagy államszövetség a központosítás felé. A sok különbözőség ellenére is érdemes tanulni belőle. Nem az a kérdés, hogy pontosan miként ment végbe a folyamat, vagy hogy miként viszonyulnak egymáshoz az EU és az USA hasonló funkciót betöltő szervei. A kérdés az, hogy bármiféle hasonló központosodás elkerülhető-e, vagy valamiféle elkerülhetetlen nehézkedési erővel van dolgunk.

Irodalom: 
Forrest McDonald: States’ Rights and the Union. Imperium in Imperio 1776-1876. University Press of Kansas, 2000.
Adam Freedman: A Less Perfect Union: The Case for States' Rights. Broadside Books, 2015.
Linda Greenhouse: The U.S. Supreme Court: A Very Short Introduction. Oxford University Press, 2012.
The U.S. Constitution and Other Key American Writings. World Cloud Classics, San Diego, 2015.
Matthew Spalding: Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és Alkotmány  alapelvei. Common Sense Society- Századvég, 2011.
Eric Rauchway: The Great Depression and the New Deal: A Very Short Introduction. Oxford University Press, 2007.
Gil Troy: The Reagan Revolution: A Very Short Introduction. Oxford University Press, 2009.

Nyitókép: Amerika tagállamai egy savannah-i kocsmában (Georgia), a falon (Szilvay Gergely felvétele).

Összesen 61 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
duzur
2020. május 03. 15:28
Már jóideje tartom én is fontosnak és tanulságosnak az USA berendezkedését, EU-s viszonylatban is. Jó egy ilyen kimerítö ismertetés, amiböl egy pár alapvetö tényezö is leszürhetö. A koncentrált hatalomnak, a "központ" mindig örül, míg az egészséges mértékü szubszidiaritás csak állandó mérlegelés és ellenörzés mellett érhetö el. És persze komoly tudomány, a források igazságos és célszerü elosztása is. Ráadásul, egyre inkább vannak olyan komplex területek is amiknek a kezelése központi kompetenciát és koordinációt igényel. Miközben a kisebb egységek/területek partikuláris problémáinak a kezeléséhez, leginkább ugyanott van a szükséges kompetencia. Vagyis az egész téma alfája és omegája, mindenröl ott dönteni, ahol a legcélszerübb. És nem gondolom, hogy ezt megfelelöen meghatározni, egy könnyü feladat. Pláne számos érdekszféra lobbizása fényében. De ujra csak a sokoldalú ellenörzés és szakértelem, az aminek mindebben szerepe van.
Akitlosz
2019. május 26. 20:58
Szerintem hozzuk létre a Szent Korona országát, ami példamutató lehet az egész világ számára, és aztán amelyik ország akar, az szabadon csatlakozhat, ha elfogadja az alkotmányt! :-) Magyarország nincsen arra rászorulva, hogy másokat majmoljon főleg nem a jog és az állam területén, amikor tudta és tudná jobban is, mint mások.
Akitlosz
2019. május 26. 20:48
"A kérdés az, hogy bármiféle hasonló központosodás elkerülhető-e, vagy valamiféle elkerülhetetlen nehézkedési erővel van dolgunk." Persze lekerülhető. Tényleg szabad és tényleg független országnak kell lenni és akkor máris mindegy, hogy mit csinál "Brüsszel" és Washington. Máshogyan viszont nem megy, törvényszerű, hogy egy formálisan államszövetség központosítani akar ugyanis a saját tagállamai rovására tud nagyobb hatalomra szert tenni. És a központ a magasabb rendű, azaz ha egy helyi politikus felkerül a birodalmi központba ami nagyobb fizetést jelent neki rögtön megváltoznak az érdekei is. Valahogyan nem úgy beszél a brüsszeli fideszes Navracsics az EU-ról, mint a párttársai a provinciában. Pedig pártideológiájuk elvileg ugyanaz. Az érdekeik azonban már mások.
Akitlosz
2019. május 26. 20:32
Mondjuk tényleg akad némi hasonlóság az EU-val. Eddig még az EU-ból sem sikerült kilépnie senkinek, pedig állítólag akad, aki akar.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!