Anarchizmus az, ahogy Covidról beszélünk?

„A Covid-19 járvány kezelése nagyon súlyos kérdéseket vetett fel azzal kapcsolatban, hogy mit tehet meg velünk az állam. Tényleg le lehet zárni egy országot, »csak« mert kitört egy járvány és a hatóságok vagy a közvélemény egy része úgy ítélték meg, hogy a járvány veszélyes?

Tényleg fel lehet függeszteni a hétköznapi jogrendet és különleges felhatalmazást adni a kormánynak, lényegében minden külső kontroll nélkül? Haza lehet küldeni az iskolásokat, otthoni munkavégzésre (vagy épp további bejárásra) kötelezni a felnőtteket? Meg lehet tiltani, hogy a nap bizonyos szakában elhagyják az otthonukat? Elő lehet írni, hogy ki mikor mehet boltba? Megakadályozható-e, hogy az emberek szabadon gyülekezzenek, templomba járjanak, meccseket nézzenek együtt, bulizzanak? Kötelezővé lehet tenni a tesztelést, a maszkviselést, a védőoltást? Meg lehet büntetni azokat, akik éjjel kimennek az utcára? Akik az előírtnál nagyobb csoportokba verődnek? Akik házibulikat rendeznek? És mi, többi állampolgárok vajon mit gondoljunk azokról, akik betartják vagy épp ellenkezőleg, nem tartják be az előírásokat?

Nagyon hasonló kérdések merültek fel nemcsak nálunk, de a világ számos más országában is. És sokan élték meg úgy ezeket az időket, mint az egyéni szabadság eposzi méretű küzdelmét a félelem diktálta (vagy legalábbis a félelemmel takaródzó) önkénnyel szemben, míg mások számára ez a felelőtlen, irracionális, önző szabadosság és a helyzettel nagyon is igazolható előírások és intézkedések összecsapása volt. Nem szeretném túlzottan leegyszerűsíteni a történetet, valójában nagyon sokféle hozzáállás létezett ezekben az években a járványkezeléssel kapcsolatban, de e sokféle hozzáállást végső soron az különböztette meg egymástól, hogy ki mit gondolt állam és polgárai viszonyáról.”

***

Nyitókép: MTI/Czeglédi Zsolt