Közel-kilét-Kelet – Hungarikumokkal a világ körül

2022. augusztus 28. 07:51

Ítéletmentes, ám még mindig kíváncsi tekintetünket ezúttal az emberiség bölcsőjére, civilizációnk alapköveire vetettük: ezúttal a Közel-Keletre indult el a Hungarikumokkal a világ körül stábja!

2022. augusztus 28. 07:51
null

Írta: Kurucz Dániel és Almási Miklós

 

A hanyatló nyugat után idén a felperzselt keletre esett a választásunk. A hamburgert dürümre, a méretes steakeket pedig literes hummuszokra cseréltük. Ítéletmentes, ám még mindig kíváncsi tekintetünket ezúttal az emberiség bölcsőjére, civilizációnk alapköveire vetettük, oda, ahová évszázadok óta járnak magyarok – rengeteg lábnyomot hátrahagyva nekünk.

 

¡Vigyázat, rendkívül hosszú véleménycikk következik 5 országról!

Legyünk őszinték: a Közel-Kelet felől az elmúlt években a csapból is a „migránsáradat” szólt, és persze az állandósult arab-izraeli konfliktus. Pedig a térség jóval izgalmasabb, mint egy szalagcím, és még így is jóval pihentetőbb, mint a balatoni vonatokon aszalódni. Akik egy ideje velünk tartanak, már tudják, hogy a sztereotípiákat jól megrágjuk, kiköpjük, megtapossuk, felgyújtjuk és még azután is megtapossuk. No, nem a pc világlátás akadémiai székfoglalójáért vívott őszinte küzdelem miatt, hanem mert egyszerűen nem igazak.

Kezdjük is a legvégével: az idén leforgatott, de csak 2024 januárjában műsorra kerülő Hungarikumokkal a világ körül 7. évadának utolsó állomásával. Azzal az országgal, ami az osztály rosszfiúja vagy rosszleánya versenyen még mindig egy átlagosnál nagyobb ormányra szerelt pecabottal veri a többieket, így például Magyarországot is.

 

IZRAEL

Ha turisták volnánk, vérmérsékletünktől és ízlésünktől függően biztosan nagybetűs szavakkal ecsetelnénk a közel-keleti furcsaságokat, pedig Jordániával karöltve Izrael a legeurópaibb – vagy inkább legamerikaibb – országa a környéknek. Mindezt úgy, hogy az ország 30%-a ma is muszlim, és a zsidó lakosság nagy része is arab, de legalábbis nem keresztény környezetből érkezett. Miért fontos ez?

Ha van olyan ország, amit nem lehet skatulyázni, egy-egy halmazba csoportosítani, az éppen Izrael.

– ami nagy szó, mert a zsidó állam volt a 40. ország, ahol jártunk. Kicsit olyan, mint egy ananászos, peccorinós, magyar kolbászos, rukkolás pizza. Vannak, akik oda vannak a gyönyörtől, mi azonban kissé idegenkedve szemléltük a dolgokat. Talán nem is volt még annyira szükségünk egy-egy interjúalanyra, mint Izraelben, hogy megértsük az országot, a kultúrát.

A mindenféle bőrszínű, felekezetű, felekezet nélküli emberek: ortodoxok, neológok, ateisták, cionisták, feketék, fehérek, arabok, szőkék, vörösek. Első, de talán ötödik látásra is, inkább tűnt Izrael egy Benetton reklámnak, semmint egy egységes nemzetnek. Pedig ott lapul mindenkiben a válasz.

 

Interjúalanyok

Szanyi Dorottya 24 éves korára megjárta az alija minden csínját-bínját és az izraeli hadsereget is. Lustig Éva férjével épp 1948. május 14-én érkezett meg Tel-Avivba, aznap, amikor hivatalosan is megalakult Izrael állam. Családot alapítottak, vagy, ahogy Éva néni fogalmaz: „hazát és családot”, majd nyugdíjas éveikre régóta dédelgetett álmukat is megvalósították, a magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeumát Safedben, vagy, ahogy errefelé mondják Cfatban.

Ritter Sándor, Afula volt rendőrfőkapitánya öt háborút is megjárt izraeli veterán, még gimnazista korábban érkezett a ’60-as évek végén. Szegedi László, a rendszerváltozás előtt dobbantott, és ma bátran mondhatjuk, hogy a Közel-Kelet legjobb magyar éttermét viszi, a Tulipot. Tsur Dorina volt az egyetlen magyarunk, aki nem alijával érkezett ki Izraelbe. Őt csupán a szerelem vezényelte, ami egy pesti moziban talált rá pár évvel ezelőtt. Ez a Shay fiú tud valamit, amit a magyar fiúk nem tudhattak.

Hogy mi is az az alija?

Az izraeli kormány által támogatott kivándorlási program, amely során a bevándorlók rengeteg támogatást kapnak, kezdve az anyagi segítségtől a repülőjegyek kifizetésén át, az okmányok mihamarabbi megszerzéséig.

A mai Izrael közel 10 milliós lakosságából a körülbelül százezer magyar származású személy 90%-a is aliján keresztül jutott ki a Közel-Kelet ütközőállamába. No, Dorina épp ez alól kivétel.

És ez mind miért is fontos?

Az együvé válás, az összetartozás érzése nem feltétlenül velejárója, hogy boldog családként egy országban éljünk. Mi magyarok ezt 102 éve gyakoroljuk, a zsidók minimum 2000. Mégsem tűntek el a történelem lomtárában. Persze az USA-tól Kínáig fontosak a kultúrmorzsácskák, amik még ma is megkülönböztetnek minket a szomszédtól – gondoljunk csak az amerikai filmek kanadai poénjaira –, de talán sehol sem látszik ez annyira, mint itt. A Közel-Kelet egyetlen nem muszlim országában – és mielőtt Libanonban most felsóhajtanának, el fogunk jutni oda is – izraelinek lenni óriási büszkeség.

Kivétel nélkül minden családnak van egy – 99%-ban – halállal, meneküléssel, megpróbáltatásokkal vegyes, emberöltőkön átívelve mesélt története. Míg a világ nagy részén ezeket szeretik eltemetni a megbékélés, együttélés, és a többi szavak oltárán, itt épp ellenkezőleg, nagyon is beszélnek róluk. Sőt, írnak a sérelmekről, vannak, akik megpróbálják ki is nevetni azokat – ki nem találnánk, de Izrael legjobb humoristái közt nem egy magyar származású akad; Adir Miller, Arik Einstein, stb.. Kérdezzetek csak meg egy könyvárust, árul-e még „Új-Keletet”. Azonnal részletes beszámolót kapunk a családját ért szörnyűségekről, hogyan és miért alijáztak ki, és a többi. Ha pedig egy kicsit aktuálisabbra vágyunk, érdeklődjük meg finoman, milyen Izrael megítélése úgy általában. Iszonyatosan nagy a skálája a „miért is utálják máshol Izraelt” válaszoknak.

Szóval mindezek alapján a közös tragédiák – és itt nem csak a holokausztra kell gondolni –, valamint a kitaszítottság egyfajta modern érzése generációkat is összekötő kapocs.

Persze fölmerül a kérdés, hogy mi történik majd, ha nem sikerül legalább a szomszédokkal egy erős-közepes kapcsolatot kialakítani a jövőben. Erre lehet legyinteni, de a magyar-román viszony bébi tápszer az Ammantól Damaszkuszon át Bejrútig átívelő viszonyrendszerhez képest. Vagy, ahogy Ritter Sándor monda találóan:

„… ahogy mi megvédtük magunkat újra és újra, az még nagyon sokáig tananyag lesz. Ám ez nem jelenti azt, hogy Izrael története ezzel lezárult. Engedményeket kell tenni, hogy ne Palesztinának hívja még az arab értelmiség is az országot. Gondoljunk csak bele, hány évig maradtak fent a szentföldi keresztes államok a középkorban? Körülbelül 150, 200 évig? Amint apadtak az európai támogatások, Szaladin máris megtörte a Jeruzsálemi királyságot. No, Izrael idén 74 éves. Ha tényleg fontos a jövő, akkor most meg kell nyernünk a békét is!”

JORDÁNIA

Útinaplónkat olvasva kaptunk pár felháborodott üzenetet, hogy Jordánia milyen király hely, mi pedig nem ezt írtuk meg. Nos, minden ország ilyen is, olyan is – uh, de bölcsek vagyunk –, ám az öt csillagos szállodákból nem szabad kiindulni. Se a „turistás” helyekből. A szórakoztatásra épülő iparág nagyjából minden kontinensen pénzből működik, így a megvásárolt mosolyok, kedves szavak nem reprezentálják a valódi Jordániát. Pedig ez a sivatagnyi ország valamit nagyon jól csinál.

Mindenekelőtt azért lássuk csak, mi jut eszünkbe filmélményeink alapján, ha a Közel-Keletre gondolunk? Dühös emberek, dudaszó, elképesztő meleg, pokolgépek, ééés ennyi hirtelen elég is lesz. Meg kell ugyanis nyugtatnunk mindenkit, legfeljebb a meleg igaz ebből a random négyesből – sőt, tengerszint feletti magasságtól függő, de például Amman egész kellemes hely tud lenni még nyáron is. Másrészről,

Fülledt, ideges hely, amin a turizmus sem sokat segít.

Indiana Jones

Akad pár jó történetünk, de a legjobban Omar tudja összefoglalni, hogy miképp változtatta meg az egész országot egy film, harminc évvel ezelőtt. Valaha Jordánia épp annyira volt turistaparadicsom, mint mondjuk ma Mozambik. Aki nem kifejezetten oda akart menni, nem választotta magának üdülési végállomásként az akkor még Izraellel hadban álló arab országot. Aztán jött Spielberg, és azóta évente közel egymillió turista érkezik, hogy mindenféle résbe egydolláros borravalókat dugdoshasson, nem tisztelve semmit sem – megváltoztatva viszont sok mindent és sok mindenkit.

A covid előtt napi tízezer turista jött ide. Nem havi, napi! Képzeld el az milyen, úgy hogy én itt élek? Kijövök a barlangomból, aztán látom a sok gyökeret fotózkodni meg idehugyozni, amikor már évszázadok óta ez itt a miénk” mondja Omar, aki abból a 35 beduin család egyikéből származik, akik még mindig a nabateusok egykori fővárosában, Petrában élnek. Spielberg Indiana Jones-a előtt Jordánia fővonzerejét jelentő Petra városát nagyjából annyian keresték fel, mint ma az egerszalóki fürdőt – magyarán sokan, csak nem milliónyian. Ennek rengeteg pozitív hozadéka van, de nem azoknak, akik tradicionálisan a barlangokban élnek. Ugyan a kormány kárpótlásul épített nekik egy kis falvat pár kilométerre, de néhányan megtartották az ősi családi fészket is. Nem holmi Aggteleki cseppkőbarlangot kell elképzelni táblákkal és korlátokkal, a legtöbben még jakuzzi is van, nemhogy angol vécé vagy áram.

Hogy is mondta Napóleon? „A gazdagság nem a kincsek birtoklásából áll, hanem azok kihasználásából.” És épp ebben nagy király a Jordán Hásimita Királyság. A dühös, ingerült emberek ellenére a béke szigetét jelentik a Közel-Keleten. Mindezt úgy, hogy a világ egyik legnagyobb menekült közössége is itt él – szírek, irakiak, palesztinok. Apró büszkeség, hogy a világ jelenleg legnagyobb menekülttáborában, Zaatariban, a magyar Teqball is humanitárius missziót folytat. Egy szír menekült ex-tesitanár igyekszik a sivatag közepén összezsúfolt több tízezer gyermeknek megmenteni valamit a gyerekkorából. Ha csak pár délutáni foglalkozás erejéig, de a gyerekek gyerekek lehetnek és nem a sokadik proxy háború áldozatai – menekültként a sivatag peremén.

Nézz körbe. Mindenhol vagy háború van, vagy háború volt. Palesztinában a zsidók folyamatosan konfliktusban élnek, azt nem nevezném békének. Igen, jobban élnek, mint mi, de azért nekünk sem megy rosszul. Jólétben és demokráciában élünk. Nem tudtad? Melyik muszlim országban lehet poénkodni a miniszterelnökkel? Na, nálunk még a királlyal is lehetó” – mesélte büszkén a Brooklynból hazatelepült ammani taxisofőr, és milyen igaza van. Egy sivatagnyi dühös ország megépítette a maga jövőjét, igaz sokat vesztettek a hagyományokból, és egyre Burger King-ízűbb, de működik. Béke van.

SZÍRIA

Szerencsére mi nem tudjuk felfogni ép ésszel mi is zajlik most Szíriában. Ugyan az energia- és minden egyéb válság hatásait érezzük, de 2022-ben Szíriát nagyjából úgy kell elképzelni, mint Magyarországot 1945 májusában, amikor az utolsó náci katona is elhagyta az országot. Mégsem találkoztunk egyetlenegy ingerült vagy dühös emberrel sem a tíz nap alatt.

A felfoghatatlan állapotokat nem is annyira a 2011-18-ig tartó háború, hanem a ’19-ben bevezetett nyugati embargó okozza, amit csak tetéz, hogy az ország jelentős részét ma is megszállva tartják.

Napi egyszer-kétszer pár órára pislákol csupán az áram, nincs benzin – van, aki egy hétig áll sorban érte –, és Libanont leszámítva semelyik szomszédos ország nem hajlandó az embargó miatt ételt-italt szállítani: gyakorlatilag jegyrendszer van. Pedig Szíria önellátó is lehetne. Egyes vidékeit már a Biblia is megénekelte, mint bőségesen termő területet, de ezek nagy része ma nincs szír kézben. Így fordulhat például elő, hogy hiába rendelkezik az ország a világ egyik legnagyobb szénhidrogénkincsével – az Al-Jazīrah-nak hívott területen, a Tigris és az Eufrátesz folyók közt –, azt ma az USA segítségével a szíriai kurdok ellenőrzik. Vannak itt orosz katonák is, de a legkevésbé az ex-terrorszervezetek jelenléte érthető, akik ma „demokratikus ellenzék” néven szorultak ki egy-egy határmenti részre, és onnan robbantgatnak, lövöldöznek. Röviden összefoglalva így néz ki ma a valaha szebb napokat látott ősrégi ország. Fáj a szívünk, ha körbenézünk az emberiség civilizációjának bölcsőjében, pontosabban annak romjain.

Ugyanakkor nem látjuk a lemondást az emberek szemében. Sőt, úton-útfélen beszélgetve az is kiderül, hogy errefelé nem szokás panaszkodni. Hiába a rommá lőtt ország, az élelmiszer-, áram- és üzemanyaghiány, nem akarják itt hagyni a szülőföldjüket. Sokan elmentek, de sokan vissza is térnek.

Az is érthető lenne, ha egy évtizednyi szenvedés után, miután meglátnak egy hozzátok hasonló nyugati csapatot, megfordulnak, gorombák, akár meg is vernek, de ők nem. Ők szírek. Ők kedvesek, segítenek, és mosolyognak rád. Az élethez való efféle hozzáállást évekig tanulmányozhatnák nyugaton, akkor se értenék meg”– meséli Major Balázs régész, arabista, két lábon járó hungarikum, akinek a neve összeforrt errefelé a daccal és a kitartással. Olyan is volt, aki csak „crazy hungarianként” emlékezett meg róla, hiszen amikor minden régészcsapat elhagyta Szíriát – legkésőbb 2012-ben –, a Pázmány Péter Régészettudományi Intézet vezetője és csapata maradt. Sőt, végig a háború alatt dolgozott, és a rossz körülmények közt sem adta fel a munkát. Ám Major Balázson és az általa kutatott II. András-féle hagyatékon kívül is rengeteg kapcsolat van Magyarország és Szíria között. Egész családok is átvészelték az elmúlt évtizedet, pedig itt nem a kimaradó metrójáratokkal kellett megküzdeni, hanem a sorozással, éhezéssel, bombázással és az ISIS, Al Nusra-féle iszlamista terrorhullámmal: lefejezések, rabszolgasorban tartás, nők erőszakolása és a többi.

Közelebb hozta egymáshoz az egyébként is emberközpontú szíreket. Ha nincs az áram nyújtotta kényelem és a modern technika instant szórakoztatása, akkor még mindig vissza lehet nyúlni a polcra a porosodó családi beszélgetésekért, valódi élményekért. Pillanatok alatt szárba tudnak szökkenni hús-vér barátságok, és nem, ez nem az a fajta „tesózás”. Ilyen helyzetben az emberek egymásra vannak utalva, a városban, a faluban – és ezt nagyon jól tudják errefelé. Sokat lehet tanulni ezért a mai Szíriában, hiszen abból a nagyon kevésből is, ami megmaradt, rengeteget ki tudnak hozni.

Ez már a múlt. Mennünk kell tovább, megtettük azt, amit akkor tennünk kellett” –mondja Joseph, a sofőrünk, akiről kiderült, hogy amúgy egy valóságos háborús hős. Mikor 2011 végén elkezdett a szír vidéken mindenhová begyűrűzni az Európában csak „Arab tavasznak” becézett hőbörgés, barátaival, családtagjaival gondolt egyet,

Eredetileg azért csináltuk, hogy megvédjük magunkat és persze hogy senkinek se legyünk kiszolgáltatva. Aztán mikor a Jézus-szobor {Sednayah mögötti stratégiai hegy} körül folytak a harcok és lemészároltunk vagy két tucat ISIS-est, akkor döbbentem rá, hogy eddig semmit sem tudtam. Egytől-egyig mindegyiknek nyugati papírjai voltak, nem is voltak szírek, de volt náluk egy kis tasak drog fejenként.

LIBANON

Nem is olyan régen még Libanon volt a környék Szíriája. A tizenöt éven át tartó polgárháború azonban, ha nem is lett volna elég csak az elmúlt pár évben, a Közel-Kelet legsűrűbben lakott országa összehozott egy államcsődöt, majd felrobbant a bejrúti kikötő, aztán a kormány is lemondott. Mégis Libanon az egyik legérdekesebb hely, ahová ember a bolygón csak beteheti a lábát.

Szögezzük le gyorsan újra, hogy NEM turista szemmel járjuk a vidéket. Ez azért fontos, mert évek óta akad egy-két szemellenzős anonim kommentelő, aki továbbra sem akarja megérteni, hogy az embereket, a történetüket, adott esetben a magyarságukat keressük. Nem pedig a tripadvisor pontozólistáján gyűjtjük a képzeletbeli pontokat. Bár az tény, hogy „Kelet Párizsa” a maga egyedülálló eklektikájával akkor sem tudja elkerülni az ember figyelmét, ha kifejezetten ezen erőlködik.

hogy lássuk a csupasz valóságot:

Ez egy nagyon dühös ország”

Nem jordán értelemben, ők kicsit olyanok, mint mi, ingerültek, türelmetlenek és a többi... Libanon más. Ugyan nem tudom, hogy csinálják, de itt is olyan kedves az átlagember, mintha fizetnének érte. Pedig nem a turistaútvonalakról beszélünk, hanem egy random járókelőről, buszsofőrről, utcazenészről. Egy-két túlbuzgó, kéretlen emberke azért itt is akad: van e forgatási engedélyünk? Majd ő segít eligazítani minket a világ kusza dolgaiban pár fontért! Mondjuk meg Európában, hogy fizessék ki a fiataljaik taníttatását visszamenőleg, ha már ellopták őket tőlük! Mondjuk az utóbbit Szíriában mondták.

Nem is különösebben kell Libanon-szakértőnek lenni ahhoz, hogy a házak között járkálva Bejrút félmillió lakosával együtt érezzük a mélyről fakadó, generációkon átívelő dühöt –, ami úgy tűnik, megfér az életigenlés mellett. A sokadik politikai üzenetet magában hordozó falfirka után nem is bírtunk magunkkal és kérdezősködtünk, utána olvastunk, sőt még egy-két filmre is rávetettük magunkat. Ha ez kicsit jobban érdekel, katt ide a részletes úti beszámolóra.

No Politics, no religion, no drama” – áll egy bejrúti lebuj ajtaján, mely vendégei sok álmatlan éjszakát okoztak a stábnak. Az új generáció, mely épp csak felocsúdott a libanoni nemzetet megrázó szörnyűségekből, egyre jobban hallatja hangját, és nagyon úgy tűnik, nem kér többet más háborújából. Hogy ez vallástalanságba, kivándorlásba vagy a teljes megújulásba vezet-e majd, azt nem tudjuk. Az viszont nagyon is valószínűnek tűnik, hogy Libanon a térségben egyedüliként jutott el idáig, vagyis a teljes tagadásig.

 

Szátokban alvad a vér, ebből lesz végül a fekete nyál

Gyűlnek a fekete felhők, marad a fekete nyár”

Próbáltuk fordítgatni Beton.Hofi egy-két – szerintünk oda passzoló – számát, de ha a szöveg nem is, az érzés átment. No, de mi az az oda? A bejrúti keresztény negyed java része még most is romokban áll. Hiszen

A mindenféle zenét titokban hallgató muszlimok és a velük bulizó keresztények itt tudják kiélni csupán, amit máshol nem lehet, vagy ahogy ők mondják: „amit nem lát az apám”. Rájuk is fér, hiszen az ország 18-30 év közötti lakosságának fele már nem él az országban, akik maradtak, pedig keresik a helyeket, ahol kiereszthetik a gőzt. Ezért jönnek tehát oda. Vagyis a Gouraud utcába és környékére, felejteni inflációt, háborút, kötelességet, árkokat.

Amikor már ki tudod nevetni a fájdalmaidat, akkor jó úton vagy, hogy túllépj rajtuk.” Baromi fontos. Teszi hozzá Yussuf Tripoliban – Libanon második legnagyobb főleg muszlim városában.

Én még kurvára nem tudom kinevetni. A keresztények itt a testvéreim, rájuk már nem haragszom, de kinevetni nem fogom, ahogy a nagyapámat annak idején főbe lőtték, de a nyugatra és igen itt mindenkire gondolok, aki a háborúkban részt vesz nagyon is haragszom. Hagyjanak már minket élni, becsszó lesz demokrácia is meg minden, csak hadd szállítsunk például szír testvéreknek kaját, hogy ne haljanak éhen.

Útban Csontváry cédrusai felé nem számítottunk ilyen őszinteségre. Talán ők sem. Hiszen gyorsan megbeszéltük, hogy nem a CNN vagyunk, hanem egy kis magyar stáb, így Yussuf és nyolc haverja a tripoli piacon miért is ne mondta volna el, amit gondol. Közben pipával kínáltak olyan angolsággal, amit otthon bárki megirigyelne –, de kedvesen azt is felajánlották, hogy folytassuk franciául, ha nekünk úgy könnyebb.

– és akkor a gasztro-orgiákra, építészetre, történelemre nem is marad most időnk. Micsoda mázli, hogy 2024 januárjában nem akárki mesél majd nekünk, mint Boros, vagyis Dahrouge Edit. Aki 1981-ben a kényelmes állását hagyta hátra Budapesten, Yasserért.

„’81-ben voltam itt először, családlátogatáson… az az igazság, hogy a férjem családja egy pillanat alatt elfeledtette velem a polgárháborút. Annyira kedvesek és befogadóak voltak, hogy szerintem már akkor beleszerettem az országba. És meg kell mondjam, több mint 40 év telt el és még mindig így bánnak velem.

TÖRÖKORSZÁG

Mindezek után azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy Törökország csupán az előszobája a Vad-Keletnek. Nagyjából, ahogy Magyarország Európában, úgy

Nem nagyon létezik olyan Kabultól Ammanig, vagy épp Szófiától Berlinig, amit ne találnánk meg az Ararát és Meriç folyó közt valahol. És most itt nem a Kinder tojásra kell gondolni – pedig amúgy az is van.

A félreismert Törökország”

Kinek mi ugrik be elsőre a törökökről? Ami nekünk a „150 év”, a németeknek talán a rengeteg vendégmunkás, az osztrákoknak és a hollandoknak pedig a történelem leghosszabb európai uniós csatlakozási kérelme.

Pedig ahogy Isztambulból kifelé látjuk a helyi Mol-székházakat, az Árpád-híd nagyságú tengeri hajókat és a mindenfelé mozgolódó szélmalmokat, Törökország sokkal több, mint egy nagy csokor sztereotípia. Még akkor is, ha csupán ottlétünk alatt közel 20%-os inflációt hozott össze a török gazdaság, ami azóta már nem is tudjuk, hol áll éppen. Micsoda szerencse, hogy a HVK nem a makrogazdaságról, hanem a magyar lábnyomokról szól.

Dünya tek bir ülke olsaydı, başkenti İstanbul olurdu” – mondta anno Napóleon Isztambulról, vagyis

Ez azért is fontos, mert aki nem látta még saját szemével a Bizáncból kisarjadó egykori török fővárost, nem akárkinek az interpretációjában kap ízelítőt. Másrészről több török is állította, hogy ez a mondás török, valószínűleg Kemal Atatürktől való. Itt azért érdemes megállni, mert Szíria mellett Törökország a másik mindent magának betudó itt a térségben. Nehéz olyan dologra mutatni, amire tízből legalább egy ne mondaná rá, hogy: „az török!”

Így esett operatőrünkkel, Ádámmal is, amikor rábukkant Izmirben a helyi gulyás-pörkölt kombóra, az izmir köftére. Aki végigolvasta a török gasztronómiával kapcsolatos idegösszeomlásunkat, az pontosan tudja, hogy nem lettünk az agyonpetrezselyemezett törökországi török konyha rajongói – nem véletlen a distinkció, mert például a magyar török éttermek réti sólymok az ottanihoz képest. Mégis jól mutatja a birodalmi gondolkodás máig túlélő kis nyalánkságait. Ahová anno betette a lábát az Oszmán Birodalom, ott ezt máig nem felejtették el, és most érdemes a Kárpát-medencén kívüli spektrumban gondolkodni – akár a magyarországi szíreket kifaggatni erről –, tanulságos lesz. Csakhogy török szemmel ez fordítva is igaz. Hiszen Napóleon mondataival ellentétben vajon ki jegyezte föl, hogy a gulyást vagy akár a köftét ki nyúlta és kitől? Mellesleg a köfteháború a cevapcicével vagy a miccsel épp olyan szórakoztató, mint a baklava „kié volt először” játéka.

Kellene írni egyszer egy könyvet a különböző ételek evolúciójáról, és azok kulturális és földrajzi hatások alapján történő átalakulásáról. Például itt a török pogácsa. Finom omlós, a közepén pedig valami töltelék található, főleg hagymás-hús, kevéske fűszerrel. Hiába írják pár betű eltéréssel (poğaça), ahogy mi írnánk otthon, mégis sokkal inkább hasonlít a Kínától Oroszországig megtalálható töltött gombóckákra, nem pedig a hamuban sült pogácsánkra. Attól függetlenül, hogy gőzgombócról vagy pelmenyiről beszélünk, tudjuk, hogy ezek az ételek egy közös őstől származnak, épp ahogy a török pogácsák is.

Magyarán nem kell ezt a kulturális büszkeséget olyan komolyan venni – ezért is vezettük le inkább gasztronómiából, mint bármi másból.

így amikor efféle dolgok kerülnek szóba, nem szabad belemenni. Különösen abba, hogy minket, magyarokat szabályosan imádnak. Ha meghallja az utca embere, hogy Macaristan (Magyarország), megváltozik még a madarak csicsergése is. Molekuláris szinten önti el a köfte- vagy a perecárust valami apai, anyai hangulat, ahogy a nyugatra szakadt kistesók, valami az övéjükhöz nagyon hasonló hangzású nyelven beszélgetnek. Volt már, hogy meg is öleltek minket, de az alap dicséret, a vállveregetés elmaradhatatlan. Hálás dolog errefelé magyarnak lenni. Utazásaink során ez már a sokadik alkalom, amikor kívülről másnak, jobbnak látnak minket, mint mi magunkat.

 

Kossuth-kultusz

Egy kvízműsorban izgi kérdés lenne, hogy mi, illetve ki a kapocs New Orleans és Kütahya közt? Kossuth Lajos. De ne gondoljuk, hogy csak egy magyar ember emlékét őrzik Törökországban. Számunkra igazi aranybánya volt errefelé forgatni, hiszen Thökölytől Rákócziig megfordult errefelé a magyar történelem, de ezt majd elmeséljük inkább 2024 januárjában.

 

ÚTON HAZAFELÉ

Minden évben a kedvenc pillanat, amikor egy hosszúra nyúlt, fárasztó forgatás után a repülőn ülve merengünk a látottakon és közben Magyarországra gondolunk. Libabőrös érzés hazatérni, bármilyen szelek is fújnak otthon. Ahogy még 2017-ben mondta Greksa Gábor operatőrünk, „most megpróbálok megőrizni valamit abból, amit láttam, és nem ledudálni azonnal a másik fejét”.

Reméljük, sikerül egy mentőövet dobnunk a mai média szellemi nihiljébe. Szeretnénk, ha továbbra is hozzájárulhatnánk ahhoz, hogy ne szűnjön meg a magyar világlátás Bécsnél, és az „Óperencia” kereteit kitágíthassuk, amennyire csak lehet.

 

Szeretettel, a stáb:

  • Nagy Szonya,

  • Almási Miklós,

  • Kervárits Ádám,

  • Meruk Marcell,

  • Kurucz Dániel

Összesen 22 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
marcusaurelianus
2022. augusztus 28. 16:56
Ahh, a nyaralós sorozat megint visszatér?
mustarharmas
2022. augusztus 28. 12:51
Szuper leírás. Köszönjük.....
istvánkeve
2022. augusztus 28. 10:59
Utazni jó!
Arkadas58
2022. augusztus 28. 09:01
Színes, jóleső, üdítő olvasmány. Köszönöm! :-)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!